Jurassic World: Újjászületés (2025) – kritika

A franchise harminc éve futószalagon hozza a nézőszámokat, a pénztáraknál rendre elmaradhatatlan a kasza, és hát valljuk be, mindannyian titokban még mindig szeretnénk azt az érzést, amit 1993-ban Steven Spielberg adott, amikor először láttuk a T. rexet betoppanni a kocsik közé. Azóta viszont sok víz lefolyt a Nublar-sziget sziklái mellett, és a Jurassic World-sorozat már rég átcsúszott abba a fázisba, amikor nem az a kérdés, hogy miért csinálnak új filmet, hanem hogy hogyan lehet ebből még bármit is kihozni. A Jurassic World: Újjászületés erre próbál választ adni – több-kevesebb sikerrel.

Jurassic World: Újjászületés – de kellett ez az újjászületés nekünk?

A sztori ott veszi fel a fonalat, ahol a Világuralom (Dominion) nagyjából elengedte: a dínók már nem szigeten kóricálnak, hanem szépen elkezdtek beépülni a világba. Vannak, akik együtt élnek velük, mások rettegnek tőlük, és persze akadnak olyanok is, akikben felvillan a jó öreg emberi kapzsiság, és azonnal profitot látnak egy két tonnás, fogakkal telepakolt rémálomban. Klasszikus alaphelyzet, amitől akár még működhetne is a film, hiszen a lehetőség adott: itt a Föld, itt a dínók, csapjunk össze egy kis civilizációs válságot, és hadd szóljon! Csakhogy a Universal inkább egy biztonsági kört futott, és hozott egy olyan sztorit, ami pontosan azt adja, amit elvársz – és semmi mást.

A középpontban egy új főhősnő áll, akit Scarlett Johansson játszik (igen, tényleg, mintha a Marvelből ugrott volna át, csak itt nem szuperhős, hanem dínóetológus), és akinek karaktere nagyjából úgy működik, mint egy klasszikus Spielberg-hősnő modern rebootja.

Van benne határozottság, kis törődés, kis trauma a múltból, és persze hatalmas bátorság ahhoz, hogy szembenézzen egy olyan világgal, ahol egy reggeli kávézás közben is betoppanhat egy velociraptor a nappaliba.

Johansson korrekt munkát végez, de érződik rajta, hogy a forgatókönyv nem engedi igazán kibontakozni – a karakternek ugyanis minden jelenetben inkább funkciója van, mint íve. Ő a „kapocs” a néző és a dínók között, és ezen túl sok pluszt nem kapunk.

A történet fő konfliktusa természetesen abból fakad, hogy az emberiség és a dinoszauruszok képtelenek békésen megosztozni a világon. Van itt minden, ami kell: gonosz vállalat, amely genetikai kísérletekkel próbál még „jobb” dínókat létrehozni (mert persze miért ne tenné, hiszen eddig mindig annyira jól sült el), kétségbeesett kormányzati szervek, akik próbálják fenntartani a rendet, és persze egy maroknyi hős, akiknek a nyakába szakad az egész balhé. Ismerős, nem? Hát persze, mert nagyjából ugyanezt láttuk már háromszor a World-szérián belül is. A különbség annyi, hogy most globálisabb a tét, nagyobb a vászon, és több CGI-dínó rohangál.

És akkor beszéljünk a dínókról – mert végső soron ezért ülünk be ezekre a filmekre. A látványvilág még mindig elképesztő, a speciális effektek ipari szinten csúcsot képviselnek, és igen, vannak pillanatok, amikor az ember újra gyerekként bámulja, ahogy egy brachiosaurus átsétál egy autópálya felett, vagy ahogy a T. rex dühödten csapja szét az éjszakai várost. Ezek a jelenetek működnek, a film ezekben él igazán. Ugyanakkor egy ponton túl felmerül a kérdés: hányadszor tud ugyanaz a dínóüvöltés még mindig libabőrt okozni? A válasz: egyszer-egyszer igen, de összességében a varázs már rég megkopott.

A rendező, Gareth Edwards (aki a Rogue One-t és a Godzilla-filmeket is letette az asztalra), kétségkívül ért a grandiózus képekhez, és itt is van pár monumentális jelenet, amitől leesik az állunk. De Edwards ugyanazba a hibába esik, mint előtte sokan: a karakterek egyszerűen nem képesek elbírni a történetet. A dínók lenyűgözőek, a világ érdekes, de amikor az emberek közti drámát kéne átélni, egyszerűen nincs mit átélni. Johansson próbálkozik, a mellékszereplők is odateszik magukat, de a forgatókönyv mindenkit kartonfigurává silányít.

A film egyik legnagyobb problémája, hogy egyszerre akar nosztalgikus tisztelgés lenni és új irányt mutatni, de valahol a kettő között ragad meg. Vannak benne kikacsintások az eredeti trilógiára – ismerős dallamfoszlányok John Williams zenéjéből, újrahasznosított beállítások, egy-két cameo, amitől a régi rajongók felszisszenhetnek. De ezek inkább csak emlékeztetnek arra, hogy mennyivel erősebb volt az alapanyag harminc éve, és mennyivel bátrabban nyúlt hozzá Spielberg. Az „újjászületés” inkább csak címben sikerült, a gyakorlatban inkább biztonsági játék lett.

Összességében a Jurassic World: Újjászületés nem rossz film – sőt, ha valaki csak két órányi dinós látványosságra vágyik, akkor kifejezetten élvezetes moziélményt kap. Látványos, pörgős, egyszer-kétszer még félelmetes is. De mint történet, mint karakterdráma, mint folytatás, amitől elvárnánk, hogy valami újat mondjon, bizony elég laposra sikerült. A dínók visszatértek, harsányabbak és hangosabbak, mint valaha, de a varázs, amitől az egész jelenség valaha különleges volt, már csak nyomokban fedezhető fel. Ez pedig fájóan kevés egy olyan brandtől, amelyik valaha az ámulat és csoda szinonimája volt.