Játékok, amik nem kaptak folytatást, pedig nagyon megérdemelték volna

Beyond Good & Evil (2003)

Kevés olyan játék van, aminek a rajongói bő húsz év után is ugyanazzal a lelkesedéssel várják a folytatást, mint a Beyond Good & Evil-nek. A Ubisoft 2003-ban adta ki ezt a különleges sci-fi kalandot, ami azonnal elvarázsolta a közönséget a bájával, egyedi világával és szerethető karaktereivel. Jade, a fotóriporter főhős egy olyan világban él, ahol az igazság felderítése veszélyekkel jár, de a történet mégis tele van humorral, szívvel és kreatív játékmeneti ötletekkel. Nem volt tökéletes játék, technikailag sem számított csodának, de volt benne valami megmagyarázhatatlan varázs, ami miatt sokan szívükbe zárták.

És a végén ott maradt az a cliffhanger, ami gyakorlatilag kiáltott a folytatásért. A Ubisoft évek óta ígérgeti a Beyond Good & Evil 2-t, láttunk is belőle bemutatókat, de lassan inkább úgy tűnik, mint egy sosem elkészülő legenda. Fájdalmas, mert a világ, amit megteremtettek, tele volt lehetőséggel – egy második rész még nagyobbat szólhatott volna. A játék történetében és hangulatában is ott volt a potenciál, hogy hosszú távú franchise váljon belőle, de ez sosem valósult meg. Így most a rajongók újra és újra előveszik az első részt, és abban reménykednek, hogy egyszer talán tényleg megérkezik a várva várt folytatás.

Bully (2006)

Ha van játék, amire igazán rásimulna a mondás, hogy „megérett a folytatásra”, az a Rockstar Bully-ja. 2006-ban, amikor megjelent, sokan botrányosnak tartották a koncepcióját: egy iskolai környezetben kellett eljátszanunk egy diák szerepét, aki egyszerre lázadó, csibész, de közben meglepően sok szív is szorult belé. A játék egyedi környezete, a diákélet szatirikus ábrázolása és az iskolai hierarchia szórakoztató bemutatása miatt rengetegen szerették meg. És persze ott volt a Rockstar-féle szabadságérzet: lehetett balhézni, verekedni, de ugyanúgy órákra járni, küldetéseket teljesíteni.

Ez egy olyan világ volt, aminek simán elfért volna a tágítása: mi történt volna a főhőssel a gimnázium után? Hogyan nézett volna ki a kollégiumi élet, vagy egy egyetemi környezetben játszódó második rész? A Rockstar rengetegszer pedzegette, hogy készülhet a Bully 2, de valahogy mindig lekerült a napirendről. Ez talán az egyik legnagyobb fájdalma a rajongóknak, mert a játék hangulata annyira egyedi volt, hogy azóta sem készült semmi hasonló. És bár a GTA és a Red Dead Redemption új részeket kapott, a Bully azóta is árnyékban maradt, pedig ott lett volna benne minden lehetőség egy ikonikus folytatásra.

Sleeping Dogs (2012)

A Sleeping Dogs egy igazi meglepetésjáték volt, ami 2012-ben robbant be, és sokaknak azonnal belopta magát a szívébe. A hongkongi alvilágban játszódó sztori egy rendőr beépülését mesélte el, és egy pillanat alatt rántott be a neonfényes utcák világába. A játékmenet ötvözte a klasszikus nyílt világú akciójátékok szabadságát a közelharc dinamikus megoldásaival, és közben egy komoly, feszült történetet is kaptunk. Olyan érzés volt, mintha a GTA keveredne egy John Woo-film stílusával. A kritika szerette, a rajongók imádták, és minden adott volt egy folytatáshoz.

Sőt, sokáig tényleg pletykálták, hogy készül a Sleeping Dogs 2, de végül sosem vált valóra. A stúdiót bezárták, és a franchise ezzel gyakorlatilag elhalt. Ami szomorú, mert a hongkongi világ annyi lehetőséget rejtett volna még, a karakterek is bőven hordoztak magukban új történeteket, és a játékmenet is simán fejlődhetett volna. Ez egy olyan játék, amit ha valaki ma újra elővesz, még mindig teljesen élvezhető – és pont emiatt fájóbb, hogy sosem kaptunk belőle folytatást.

Okami (2006)

Kevés olyan játék van, ami ennyire gyönyörűen nézett ki és ennyire különleges élményt adott, mint az Okami. A Capcom mesterműve a japán mitológia világába repített el minket, ahol egy fehér farkasként, Amaterasuként jártuk be a meseszép tájakat. A játék vizuális stílusa olyan volt, mintha egy élő festményben mozognánk, tele színekkel, energiával és fantáziával. A játékmenet is izgalmas volt, hiszen ecsetvonásokkal oldhattunk meg rejtvényeket, harcolhattunk, alakíthattuk a világot. Bár a kritikusok dicsérték, kereskedelmileg nem futott akkorát, mint megérdemelte volna, és emiatt sosem készült igazi folytatás.

Kaptunk ugyan egy Okamiden nevű spin-offot Nintendo DS-re, de az közel sem volt akkora léptékű. A mai napig rengetegen emlegetik, hogy mennyire jó lenne egy új, modern Okami, ami kihasználná a mai hardverek erejét, és újra életre keltené ezt a varázslatos világot. Ez a játék tipikusan az, amit ha valaha újraélesztenének, azonnal hatalmas rajongótábora lenne – és pont ezért olyan keserédes, hogy sosem kaptunk belőle igazi folytatást.

Grim Fandango (1998)

Oké, a Grim Fandango egy kicsit régebbi, mint a többi cím, de egyszerűen nem lehet kihagyni egy ilyen listáról. A LucasArts kalandjátéka a halál utáni életet mutatta be, egy noir-hangulatú, humorral és szívvel teli történet formájában. Manny Calavera, a főszereplő, az egyik legkarakteresebb videojáték-hős lett, aki a holtak világában próbálja elintézni, hogy mindenki megkapja, ami jár neki.

A játék tele volt zseniális párbeszédekkel, fejtörőkkel és olyan egyedi atmoszférával, amit azóta sem sikerült megismételni. Bár ma már van egy felújított változata, a rajongók sosem kaptak igazi folytatást. És ez fájó, mert a világ, amit a játék felépített, szinte könyörgött azért, hogy visszatérjünk oda. Egy második rész akár teljesen új karakterekkel is működött volna, de ugyanúgy folytathatta volna Manny kalandját. Ehelyett maradt a nosztalgia és a remaster, ami persze jó, de nem pótolja azt az érzést, amit egy új epizód adhatott volna.

Shadow of the Colossus (2005)

Ha valaha volt játék, amiért a rajongók könyörögtek egy folytatásért, az a Shadow of the Colossus. A Team Ico mesterműve egy olyan világba vitt minket, ahol hatalmas kolosszusokat kellett legyőznünk, miközben a főhősünk szerelme megmentéséért küzdött. A játék annyira monumentális és mégis intim élmény volt, hogy szinte azonnal kultuszstátuszba emelkedett.

A látvány, a zene, a játékmenet mind-mind zseniális volt, és közben egy mély, érzelmes történetet is mesélt. És persze ott a vége, ami nyitva hagyott kérdéseket, és simán lehetett volna folytatni. Kaptunk ugyan a stúdiótól más játékot, például a The Last Guardian-t, de az nem volt közvetlen folytatás, és nem is érte el ugyanazt a hatást. A rajongók azóta is arról álmodoznak, milyen lenne egy Shadow of the Colossus 2, ahol újabb titokzatos szörnyek várnak ránk, még nagyobb drámával és még több felfedezéssel. Sajnos úgy tűnik, ez már sosem fog megvalósulni, és a játék marad egy egyedülálló élmény – de pont ezért fájó a hiány.

Bloodborne (2015)

A FromSoftware játékai mindig különleges helyet foglalnak el a rajongók szívében, de a Bloodborne talán a legkülönlegesebb mind közül. Egy sötét, gótikus világba vitt el minket, ahol az őrület, a szörnyek és a viktoriánus hangulat keveredett. A harcrendszer gyorsabb és agresszívebb volt, mint a Dark Souls-ban, és minden egyes pillanata adrenalinpumpáló élmény volt.

A történet tele volt rejtélyekkel, Lovecraft-i hangulatokkal, és minden apró részlet arra csábított, hogy újra és újra végigjátsszuk. A játék egyértelműen kiáltott egy folytatásért, de sosem kaptunk. A rajongók petíciókat írtak, könyörögtek a Sony-nak és a FromSoftware-nek, de hiába. Egy Bloodborne 2 simán a generáció legnagyobb durranása lehetett volna, de maradt a várakozás. Ez az egyik legnagyobb „mi lett volna, ha” a modern videojáték-történelemben.

L.A. Noire (2011)

Kevés játék volt olyan különleges a maga idejében, mint a L.A. Noire. A Rockstar Games egy teljesen más irányba vitte el a nyílt világú játékmenetet: itt nem autólopás, lövöldözés és káosz volt a középpontban, hanem a nyomozás. 1940-es évek Los Angelesében játszódott a sztori, ahol Cole Phelps nyomozót irányítottuk, és az egyik legnagyobb újítás az volt, hogy az NPC-k arcát olyan részletességgel animálták, hogy szó szerint le kellett olvasnunk a gesztusaikról, hazudnak-e vagy igazat mondanak. Ez a mechanika önmagában zseniális volt, és a játék hangulata is teljesen magával ragadott: korabeli autók, ruhák, rádió, épületek – minden a ’40-es évek atmoszféráját hozta. A történet ugyan nem volt hibátlan, de tele volt olyan pillanatokkal, amik miatt a játék egyedivé vált.

És itt jön a nagy szívfájdalom: ebből egy sorozatot lehetett volna építeni. Gondoljunk csak bele, mennyi más korszakban lehetett volna ugyanezt a nyomozós mechanikát alkalmazni! Egy folytatás az ’50-es vagy akár a ’70-es években simán működött volna, és újabb karakterekkel, újabb ügyekkel bővülhetett volna a franchise. Sajnos a fejlesztőstúdió, a Team Bondi, széthullott, és ezzel a projekt is elhalt. A Rockstar pedig inkább a GTA V-re és a Red Dead 2-re fókuszált. Azóta sokan újrajátsszák a L.A. Noire-t, és nosztalgiával gondolnak arra, milyen jó lett volna egy második rész, ami csiszolja a mechanikákat, és kibővíti a világot.

Ez tipikusan az a játék, ahol a technikai újdonság (az arcanimáció) megmutatta, milyen irányba lehetne vinni az ipart, de valahogy senki sem vitte tovább. És persze a rajongókban ott maradt az űr: nem is az akció hiánya fáj, hanem az, hogy egy ilyen zseniális koncepció nem kapott újabb esélyt. Ha valaha lesz még L.A. Noire 2, az garantáltan óriási durranás lesz – de egyre kevesebben hiszik, hogy valaha is megvalósul.

Eternal Darkness: Sanity’s Requiem (2002)

Az Eternal Darkness egy igazi kultklasszikus, amit csak azok ismernek igazán, akik annak idején GameCube-on játszottak vele. Ez egy pszichológiai horror volt, amely zseniális ötlettel állt elő: a játékban nemcsak az életed és az erőforrásaid fogytak, hanem az épelméjűséged is. Ahogy a karakter egyre jobban közelített az őrülethez, a játék maga is elkezdett megbolondulni. Olyan trükköket vetett be, hogy hirtelen lekapcsolta a hangot, elnémította a képernyőt, vagy kiírta, hogy „törlődik a mentésed” – miközben persze semmi sem történt valójában, csak téged próbált idegileg megtörni. Ez annyira egyedi élmény volt, hogy azóta sem igazán másolta senki.

A sztori is erős volt: különböző karaktereken keresztül ismerhettük meg egy sötét, ősi gonosz történetét, amely átívelt évszázadokon. Olyan volt, mintha egy Lovecraft-novella kelt volna életre, tele ősi istenekkel, szektákkal és sötét rituálékkal. És ami igazán fájó: a játék úgy ért véget, hogy simán lehetett volna folytatni. Sőt, a Nintendo idejében még szó is volt róla, hogy készül az Eternal Darkness 2, de végül a Silicon Knights stúdió szétesett, és minden terv a kukába került.

Pedig gondolj bele: ma, a modern konzolokon, mekkora ereje lenne egy olyan horrornak, ami konkrétan a játékossal játszik, nemcsak a karakterével. Az élmény új szintre emelkedhetne, főleg VR-ban! Ez az egyik legnagyobb elvesztegetett lehetőség, és talán sosem fogjuk megtudni, milyen lett volna a folytatás. De az biztos, hogy ha egyszer valaki mégis előveszi az ötletet, abból újra kultjáték születhetne.

Alan Wake (2010)

Oké, itt kicsit csalok, mert végül Alan Wake tényleg kapott egy folytatást, de több mint egy évtizedet kellett rá várni, és a rajongók számára ez maga volt a pokoli kínzás. Az első rész 2010-ben jött ki, és rögtön kultikus státuszt kapott: egy író történetét mesélte el, aki egy kisvárosban ragadt, ahol a saját sötét víziói keltek életre. A játék tele volt Stephen King-hangulatokkal, Twin Peaks-utalásokkal, és az atmoszférája annyira erős volt, hogy szinte mindenki imádta.

A probléma az volt, hogy a végén rengeteg kérdés maradt nyitva. Ki vagy mi állt a történtek mögött? Mi történt Alan feleségével? És egyáltalán: sikerült-e megszabadulni a sötétségtől? Ezek a kérdések kiáltottak a folytatásért. A Remedy ugyan közben megcsinálta a Quantum Break-et és a Control-t, de az Alan Wake-rajongók minden egyes évben újra és újra csak azt kérdezték: „Mikor jön az Alan Wake 2?”

És amikor végre bejelentették, hogy tényleg készül, az eufória határtalan volt. Csakhogy ha belegondolunk, mennyire kár volt elpazarolni azt a rengeteg évet, amit folytatás nélkül töltöttünk, akkor megértjük, miért van helye ezen a listán. Az Alan Wake ugyanis az egyik legjobb példa arra, hogy milyen érzés, amikor egy játék mindent megad ahhoz, hogy franchise legyen belőle, de a kiadó és a fejlesztők valamiért másfelé fordulnak. A hosszú várakozás persze végül kifizetődött, de ha a folytatás 3-4 évvel később érkezett volna, sokkal erősebben robbant volna.

Half-Life 2: Episode Two (2007)

Ha van játék, ami minden idők legnagyobb „soha el nem készült folytatása” címet birtokolja, az bizony a Half-Life 2: Episode Two. A Valve mesterműve a 2000-es évek közepén egy teljesen új szintre emelte a történetmesélést és a játékmenetet: Gordon Freeman kalandjai azóta is mércét jelentenek a belső nézetű lövöldék világában. Az Episode Two végén azonban kaptunk egy olyan cliffhangert, amitől konkrétan sokkot kaptak a rajongók. Az a bizonyos tragikus jelenet, amikor egyik kedvenc karakterünket elveszítjük, mindent előkészített egy epikus lezáráshoz – amit azonban sosem kaptunk meg.

És innen kezdődött a gamer-történelem egyik legnagyobb fájdalmas fejezete. A Valve egyszerűen elengedte a Half-Life 3-at, és azóta is mémként él a mondat: „Half-Life 3 confirmed.” Az internet szinte sportot űzött abból, hogy minden apró utalásban meglássa a régóta várt folytatás nyomait. És persze, kaptunk egy Half-Life: Alyx-et, ami tényleg zseniális VR-játék volt, de nem folytatta a sztorit, amit annyian vártak.

A Half-Life 2 világa egyszerűen tele volt lehetőségekkel. Az idegen invázió, a lázadók harca, a karakterek személyes drámái mind-mind kiáltottak egy lezárásért. Ehelyett a sorozat örökre félbeszakadt, és a rajongók csak reménykedhetnek, hogy egyszer, valamikor, a Valve tényleg megadja, amit évtizedek óta ígérnek. Addig viszont az Episode Two vége marad minden idők egyik legnagyobb videójátékos traumaélménye: egy befejezetlen történet, ami valószínűleg már sosem kapja meg a méltó lezárást.

Star Wars: Knights of the Old Republic II (2004)

Ha valaki szereti a Star Wars univerzumot, és kipróbálta a KOTOR II-t, az pontosan tudja, miért van itt a helye a listán. Az Obsidian által készített folytatás sok szempontból még mélyebb és sötétebb lett, mint az első rész. Itt már nemcsak a klasszikus jó és rossz harca volt a középpontban, hanem komoly morális kérdések, árnyalt karakterek és filozófiai dilemmák. A Sith-ek és a Jedik konfliktusa új értelmet kapott, és a játék tele volt emlékezetes fordulatokkal.

A probléma az volt, hogy a játék rohamtempóban készült, és emiatt sok tartalom kimaradt belőle. A rajongók modokkal próbálták helyrehozni az elveszett részeket, de még így is érezni lehetett, hogy a történet nincs teljesen befejezve. És persze mindenki egy harmadik részre vágyott, ami lezárja ezt az epikus sztorit. De ez sosem jött el. A LucasArts inkább más projektekre koncentrált, és a KOTOR III végül a fiókban maradt.

Pedig a lehetőség óriási volt. Egy teljes trilógiát kaphattunk volna, ami a Star Wars univerzum egyik legjobb történetét meséli el – ráadásul olyan korszakban, ami messze van a filmek eseményeitől, így teljes szabadságot adott a történetmesélésnek. Ehelyett a sorozat félbemaradt, és bár a Star Wars: The Old Republic MMO formájában vitte tovább a világot, az nem ugyanaz. A rajongók a mai napig arról álmodoznak, hogy egyszer elkészül egy igazi KOTOR III. És talán, ha valaha újra divatba jönnek a klasszikus RPG-k, még esély is lehet rá.

Skies of Arcadia (2000)

A Skies of Arcadia talán nem olyan ismert, mint a többi játék ezen a listán, de aki játszott vele, annak örökre a szívébe égett. A Dreamcast érában jelent meg, és egy klasszikus JRPG volt, ami a repülő kalózok világába vitt el minket. Már önmagában ez a koncepció zseniális: egy hatalmas, lebegő szigetekből álló világban hajóztunk, fedeztünk fel új területeket, és vívtunk légi csatákat. A karakterek szerethetők voltak, a történet epikus, és az egész játék hangulata annyira pozitív és kalandos volt, hogy szinte mindenki imádta, aki kipróbálta.

És itt jön a nagy kérdés: hogyan lehet, hogy ebből sosem lett folytatás? Pedig minden adott volt hozzá: a világ bővíthető, a karakterek tovább mesélhetők, a repülő hajós kalóz-téma pedig rengeteg új ötletet rejtett volna magában. Sajnos a Sega akkoriban nem volt a legjobb pénzügyi helyzetben, és a Dreamcast bukása miatt a játék nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna. Így a Skies of Arcadia örökre egy egyrészes csoda maradt.

Azóta persze rengetegen kérik a Sega-tól, hogy folytassák, vagy legalább készítsenek egy remake-et, de eddig semmi hír. Ez a játék pont az a típus, amit ha ma kiadnának egy modern konzolokra frissített formában, azonnal hatalmas siker lenne. Egy igazi folytatás pedig sokak gyerekkori álmait váltaná valóra. Addig marad a nosztalgia, és az a keserédes érzés, hogy egy ilyen zseniális világ sosem kaphatta meg a második esélyt.

Dino Crisis (1999)

Oké, lehet, hogy itt kicsit visszamegyünk az időben, de muszáj beszélni a Dino Crisis-ról. A Capcom játékát sokan csak úgy emlegették, mint a „Resident Evil dinoszauruszokkal”, és ez nagyjából igaz is volt. Ugyanaz a feszültség, ugyanaz a túlélőhorror hangulat, csak épp zombik helyett vérszomjas raptorok és más őslények üldöztek minket. A főhősnő, Regina, azonnal kultikus karakterré vált, és a játék atmoszférája a mai napig libabőrt okoz annak, aki visszaemlékszik rá.

Kaptunk ugyan egy folytatást, a Dino Crisis 2-t, sőt még egy harmadik részt is, de utóbbi annyira félresikerült (űrben játszódó dinoszauruszokkal!), hogy gyakorlatilag megölte a sorozatot. És azóta hiába várjuk az igazi, méltó folytatást. Pedig gondolj bele: a mai grafikai szinten, modern játékmenettel, a dinoszauruszok üldözése mennyire brutális élmény lenne! A Resident Evil új részei sorra aratják a sikereket, és közben ott porosodik a Dino Crisis brand, ami simán lehetne a következő nagy túlélőhorror reneszánsz része.

A rajongók petíciókat írtak, újra és újra bombázták a Capcomot a kérésekkel, de egyelőre semmi konkrétum. Ez az egyik legnagyobb elszalasztott lehetőség a horrorjátékok világában. Egy modern Dino Crisis garantált kasszasiker lenne, és új generációt ismertetne meg azzal a félelemmel, amikor egy sötét folyosón hirtelen rád ugrik egy raptor.