A 2012-es Jack Reacher ugyan visszafogott sikerként vonult be a filmtörténelembe, de különösebb problémáktól mentesen hozta azt, amit a legtöbben elvártak volna az adaptációtól. Tagadhatatlan, hogy ebben Tom Cruise-nak nagy szerepe volt.
Hiszen ahogy Mel Gibson is már-már görcsösen ragaszkodik a hazafias témához ha rendezésre adja a fejét, úgy Cruise védje is a jöttem, lőttem, győztem vonal, ami már számtalan filmjében visszaköszönt, hol több, hol kevesebb sikerrel. S noha néha kikacsint ebből a stílusból (és milyen jól teszi), alapvetően neki tényleg ez áll jól, ráadásul erősen meg is válogatja, hogy mi az, amit elvállal és mi az, amit inkább lepasszol, ennek következtében pedig (bár sokan ki nem állhatják, amit sosem értettem, hisz a vásznon mindig hozza amit kell) nem igazán szállít rossz mozikat.
Talán épp ezért érthetetlen, hogy mi vezérelte, amikor pont a Jack Reacher folytatására bólintott rá (úgy, hogy ő akkor valószínűleg már olvasta a forgatókönyvet). Félre ne értsetek, simán végignéztem, sőt jó pár (akció)jelenet kimondottan jól sikerült, de összességében az elmúlt 10-15 évben simán ez volt Tom-tól a leggyengébb mozi, ráadásul úgy, hogy ha ez nem készült volna el egyáltalán, akkor se lennénk szegényebbek semmivel.
Az első, amire muszáj kitérnem, az az, hogy mi, nézők bizony kőkeményen át lettünk verve. Ez sokszor pozitív meglepetés (hisz szembesülni valamivel a moziban, amit a marketinggépezet ügyesen eltitkolt előlünk, simán tud hatalmas plusz löket lenni), nem úgy ebben az esetben.
A minden hájjal megkent néhai katonai nyomozó ugyanis most egy egész más körítésben tér vissza: ezúttal a hozzá közelállók istápolása körül forog a fő szál, és ez nagyon nem tett jót Jack Reacher visszatérésének.
A fő konfliktus ugyanis teljesen háttérbe szorul, miközben együtt kénytelen menekülni (és utat vágni) Susan Turner-rel és Samantha-val, előbbi ugye az állandó telefonos kapcsolata, míg utóbbi… dobpergés és meglepetés… Jack lánya, akiről eddig mit sem tudtunk. Mi se, és főhősünk se. Nos Jack és Samantha gyanúba keveredik, hogy aztán kezdetét vehesse a menekülés, némi harccal megfűszerezve… és nagyjából ennyi. Ez a Jack Reacher: Nincs visszaút.
Az akciójelenetek (és főleg a verekedések) koreográfiája tényleg rendben van, a film dinamikájára sem panaszkodhatok, plusz nagyon jó volt újra hallani Rékasit, de a pozitívumok sora itt nagyjából véget ért, összességében azt kell, hogy mondjam, Edward Zwick nemigazán tudott megbirkózni a feladattal és a folytatás már egy középszerű (ámbátor legtöbbször épp elégségesen szórkoztató) akciófilmmé silányult.
Mondom ezt úgy, hogy -és kövezzetek meg nyugodtan- számomra az első rész sem volt egy etalon, de vitathatatlanul kategóriákkal jobb volt, mint a második rész. Ez nem több, mint egy egyszer fogyasztható, újításoktól teljesen mentes akciócska, ami ugyan arra a két órára kikapcsol, amíg tart, de másnapra már elfelejtjük az egészet.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!