Isten hozott Marwenben (2018) – kritika

A nézők és a filmes világ régóta várja Robert Zemeckis nagy visszatérését.

Noha őszintén szólva én egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy Zemeckisnek egyáltalán vissza kell térnie bárhonnan is.

Tény ami tény, hogy a Forrest Gump – Számkivetett rendezőjeként igen magasra tette a lécet az elmúlt évtizedekben, de a legutóbbi filmjei is maximum magához képest mondhatóak kevésbé kiemelkedőknek.

Az Isten hozott Marwenben viszont tényleg egy olyan alaptörténet, amire lehet építeni. Ami magában hordozza a sikert. A díjesőt. Ha valakit esetleg érdekelne a teljes történet, akkor errefelé el tudja olvasni.

Kivonatolva a lényeg: az ezredforduló idején egy new york-i bárból kilépve öt neonáci annyira összeverte Mark Hogancamp-et, hogy a férfi 9 napra kómába esett és elfelejtett mindent.

Nem tudta ki volt ő, nem tudott járni, enni, vagy épp inni, mindent újra meg kellett tanulnia. A trauma pedig olyan hatalmas nyomot hagyott rajta, amin nem tudott túllépni. Mintegy pótcselekvésként, menekülésként felépített egy makettvárost a háza hátsó kertjében, Marwncolt, amelyet csak nők laktak és állandóan náci katonák támadtak.

A makettfotói pedig világhírűek lettek, a bábuk történetei pedig a nők hősiességéről, vonzódásainak megszemélyesüléseiről, és a gonosz megnyilvánulásairól – megbűnhődéseiről szóltak.

Ezt a történetet vitte most vászonra Robert Zemeckis, aki a rendezés mellett az írást is magára vállalta, a főszerepre pedig Steve Carellt választotta ki.

Eleinte úgy tűnt, hogy tényleg ez a film lesz az új Forrest Gump, aztán a mozipénztáraknál is elhasalt, és a kritikusok sem dicsérték agyon.

Nos agyondicsérni én sem fogom, ugyanakkor a negatív visszhang véleményem szerint nem indokolt. Az isten hozott Marwenben-nek egyetlen nagy hibája van – és valószínűleg ennek köszönhető a népharag -, méghozzá az, hogy hiányzik belőle az a szív és lélek, ami Zemeckis régebbi filmjeit annyira különlegessé tették.

Talán azért, mert helyenként túlságosan is nyers és ez nem feküdt annyira Zemeckisnek, talán azért, mert annyira erősnek gondolta az alaptörténetet, hogy nem merte belevinni a saját nézőpontját, ezt nagyon nehéz meghatározni. Kétségtelen, hogy annak ellenére, hogy mennyire különleges (és egyben drámai, no és elszomorító) az, ami Markkal történt, önmagában ez még nem garancia egy kiváló filmre. Ehhez kellett volna az a plusz, amiben Robert annyira jó (volt). De ezt a pluszt nem kapjuk meg.

No de ettől függetlenül a dráma működik, a karakter végigjárja az útját, sőt, a makettjelenetek -és az átkötések- is emlékezetesek.

A CGI inkább különleges, mintsem ámulatba ejtő, de abszolút rendben van. A történetnek van egy jó íve, nem engedi el a néző kezét, nem fullad unalomba, nincsenek kellemetlen üresjáratok.

Nem tudom átmegy-e az, amit mondani akarok: szóval az Isten hozott Marwenben egy teljesen jó film, ami bőven tartogat annyi különlegességet, hogy érdemes legyen megnézni. Kétségtelen, hogy nem fogjuk egy lapon emlegetni a fentebb említett filmekkel, pláne egy Vissza a jövőben trilógiával, de Zemeckisnek nincs oka szégyenkezni.

Ehhez pedig remekül asszisztált Carell, akiről már rég tudjuk, hogy sokkal több ő, mint egy egyszerű vígjátékszereplő, és Mann is jól hozza a női főszerepet.

Egy szó, mint száz: a film bőven megéri azt a közel két órát az életedből, mert egy nem mindennapi – noha nem is hibátlan – alkotás.
[fb_button]