Újra a kilencvenes évek végén éreztem magam, mert bár az Intrudernek van egy hatalmas pozitívuma, késett nagyjából 20 évet.
Mivel egy ilyen jelleg filmnél a spoilerezésnek nem igazán van jelentősége, lessétek meg az előzetest, és mondjátok azt, hogy nem olyan az egész, mint a Még mindig tudom mit tettél tavaly nyáron. Jó, nyilván itt nem tinik menekülnek a gyilkos elől, de a hangulat, a képi világ, a fényképezés és legfőképpen a történet eredetisége mind-mind valahova 1998 környékére datálja ezt a filmet, és bár nosztalgiázni jó, attól még nem feltétlen érdemel magasabb értékelést egy produktum.
Jó ezzel most tulajdonképpen elspoilereztem, hogy ez egy gyenge film, de erre előbb, vagy utóbb amúgy is fény derült volna.
Azoknak, akik mégiscsak kihagyták a trailert: történetünk középpontjában egy boldog szerelmespár áll, akik belevágnak a nagybetűs életbe, és mielőtt még ráállnának a gyerekgyártásra, megveszik álmaik otthonát.
Mit otthon… egy kisebb birodalom ez, hektárokon elterülve, gyönyörű környezetben.
Azonban nem számolnak az előző tulajjal, Charlie Peck-kel (Dennis Quaid), aki rendkívül szívélyes ember lévén még akkor is vágja a füvet, amikor az új lakók már rég ott laknak. Úgy, hogy senki se kérte. Sőt, kifejezetten nem kérték.
Eleinte még csak apró látogatások, kis szívességek, aztán beüt a felismerés: Charlie nem is annyira szívélyes ember, mint amilyennek elsőre tűnt. Sőt, ő egyáltalán nem akar megválni szeretett otthonától. S ha kell, akkor ezt véresen komolyan be is bizonyítja.
No, hát őszintén szólva nincs azzal semmi baj, hogy a jól bejáratott forgatókönyvekhez térünk vissza és az ártatlan páros – hibbant gonosz felállás már számtalanszor bizonyított a filmtörténelemben. S bár elspoilereztem, most azért egy picit megkövetem magam: a The Intruder alapvetően egy korrekt tévéfilm (a bibi, hogy amúgy nem tévéfilm), meglepően neves sztárokkal. Ha eképp tekintünk rá – azaz az elvárásainkat letornásszuk a béka feneke alá -, akkor garantáltan jól szórakozunk majd, bár meglepődni így se fogunk.
De mire fel a garantált szórakozás? – kérdezed most teljes joggal drága olvasóm.
Hát ahogy azt már a bevezetőben is említettem, van a filmnek egy hatalmas pozitívuma: méghozzá Dennis Quaid. Nem tudom ti hogy vagytok az ő személyével, nálam ő mindig egy ilyen S-budget Tom Hanks volt, aki általában a jóságos karaktereket formálta meg szerethetően – azokban a filmekben, amiket Hanks már nem vállalt -. (és hát a Vérbeli hajsza miatt amúgy is mindig minden meg van bocsátva neki).
Ezúttal azonban ő alakítja az őrült gonoszt, és egyfelől baromira jól áll neki, másfelől meg általában jól sül el az, amikor egy beskatulyázott színész vállal valami nagyon komfortzónán kívüli cuccot, épp úgy, ahogy jelen esetben is.
Szóval az ő jelenléte rendkívül üdítő, feldobja az amúgy klisékre építkező történetet, s bár a lezárás már nagyon (de nagyon) izzadtságszagú, egésze odáig ő egy személyben nézhetővé teszi az amúgy totálisan felejthető és középszerű filmet.
Így ha most azt várjátok, hogy ajánljam a mozit, akkor megteszem: lessétek meg, hogy mennyire jól áll Quaidnek ez a karakter – azonban ha erre nem vagytok kíváncsiak, akkor nyugodtan hagyjátok ki a The Intrudert, mert ez egy olyan film, amit amúgy már százszor láttatok.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!