Instant család (2018) – kritika

Kaptunk egy olyan filmet, amiben nem a komolytalankodás a legfontosabb, Marky Mark a főszereplője és jól is sikerült? Hát létezhet ilyen?

Sean Anders író-rendező sorban a harmadik filmen dolgozik együtt Mark Wahlberggel, ám a Megjött apuci első és második epizódja után ezúttal egy jóval komolyabb témát vitt vászonra.

A siker titka azonban nem feltétlen ebben keresendő. Anders és párja három örökbefogadott gyermeket nevel, így az Instant család alapötletét nem a fantáziájára bízva írta meg, hanem nem titkoltan a saját életükből merített rengeteget.

Ez pedig tényleg működőképes receptnek tűnik, noha – talán egy picit a játékidőnek is köszönhetően – néhol már túlzásokba esett. No de ennyit bevezetésképpen, lássuk mivel is állunk szemben.

Pete (Mark Wahlberg) és Ellie (Rose Byrne) remek párost alkotnak. Jól kiegészítik egymást, évek múltán is irigylésre méltóan működik a kapcsolatuk. Egy dolog azonban hibádzik: olyan sokáig tologatták a gyermekvállalást, hogy szép lassan a negyvenes éveikbe értek és kicsúsztak az időből.

Amikor aztán végül tudatosul bennük, hogy ezt elszúrták, akkor bevillan a gondolat: mi lenne, ha saját picur helyett örökbe fogadnának?

A gondolatot pedig tettek követik és a pár belefog az elsőre egyszerűnek tűnő, ámde a valóságban korántsem sétagalopp procedúrába.

Anders pedig tényleg nagyon jól nyúl a témához: ne várjatok semmi eget rengetőt, nem ebben rejlik az Instant család varázsa. Egyszerűen csak a játékidő nagy részében pont kellően életszagú, bájos és a legkevésbé sem tolakodó.

Jó, tudom, hogy ezek a jelzők most talán egy picit furán hangoznak, de ez akkor is nagy szó. Itt ugyanis elvétve sem találkozunk alpári, oda nem illő, vagy épp érzéketlennek ható poénnal, csak szép lassan kibontakozik a szemünk előtt egy új család, úgy, hogy meg sem próbálják túlságosan szépíteni azt, hogy mi vár egy örökbefogadó szülőre, vagy épp mi lehet egy nevelőszülőre váró gyerek mögött.

Nem fogok hazudni, némi Hollywood azért becsúszott itt-ott: egy gyerek helyett mindjárt hármat kap a páros, s bár egyik gyerekszínészre sem lehet panaszunk, némi sablonos jellemvonás azért felfedezhető a kicsikben, ez ront valamennyit a varázson. Ugyancsak meg kell említenem az igazságosság jegyében a lezárást, ami épp annyira giccses, amennyire azt az amerikai romkomokhoz szokott gyomrunk várná. De amit az azt megelőző bő másfél órában kapunk, az meglepően jó. Tényleg.

A szülők közötti kémia tökéletesen működik, a karaktereik komplexek, a vágyaik, a félelmeik, az örömeik bármelyikőnk életébe behelyettesíthetőek, így a film pillanatok alatt beránt és mosolyogva hatja meg a nézőt.

Ezúttal tehát korántsem egy ostoba vígjátékot tett le az asztalra az Anders – Wahlberg páros, sőt, épp ellenkezőleg. Az Instant család egy nagyon okos film, ami nem akar túl bonyolult lenni, egy egyszerű történetet mesél el, nagyszerűen.

Egy szó, mint száz: bátran ajánlom megtekintésre. A világot megváltani ugyan nem fogja, de meglepően jól sikerült, és messze túlszárnyalta minden elvárásomat. Remélem, hogy Anders ezt a vonalat viszi tovább, mert szemmel láthatóan ez az, ami igazán fekszik neki.

Marky Mark pedig… nos hát ő Marky Mark. Amihez nyúl, arannyá válik, még ha ez legtöbbször számunkra, egyszerű halandók számára teljesen érthetetlen is. Ezúttal szerencsére érthető a siker.
[fb_button]