Van valami keserédes abban, amikor egy franchise túlságosan sikeressé válik. Amíg tart, addig csak a sikerre figyelünk, aztán amikor véget ér, azt vesszük észre, hogy az emberek beskatulyáztak minket. Rengeteg színész járt így, sokan ezt nem bánják, a legtöbbjük viszont foggal-körömmel megpróbál kitörni ebből.
Daniel Radcliffe kitűnő Harry Potter volt. Mondom ezt úgy, hogy én nagyon szerettem a könyveket, szerintem ha száz évig keresgélnek, akkor se találnak nála jobbat. Kitűnően hozta a fiatal varázslótanoncot és remekül öregedett össze a karakterrel. Ő volt Harry maga. Tíz hosszú évig, nézők százmilliói számára. Ezt nagyon nagyon nehéz legalább valamennyire levetkőzni. Szinte lehetetlen.
Ettől függetlenül Radcliffe minden tőle tehetőt megtesz ennek érdekében. 2011-ben véget ért Potter kalandja, ő pedig belevetette magát a munkába. Ráadásul ott folytatta, ahol kiszállt: remek alakításokkal, egész emlékezetes filmekkel: A fekete ruhás nő, Szarvak, Swiss Army Man, Victor Frankeinstein Igorja, szóval a lista impozáns, s most bővül egy igazi különlegességgel – ez az Imperium, ami egy (hellyel-közzel) igaz történetet dolgoz fel, egy olyan sztorit, amit könnyen fogyaszthatónak semmiképp sem neveznék.
Hiába azonban a ‘remek’ alap, ha a kidolgozottság pont a legfontosabb elemen csúszik el. No nem menthetetlenül, nem durván, csak épp annyira, hogy semmi maradandó élményt ne jelentsen az Imperium.
Egy céziumszállítmánynak nyoma vész, a gyanúsítottak pedig a helyi fasiszták. Mivel érzékeny témáról van szó, csak kicsiben mehet a nyomozás, a választás pedig Nate-re (Radcliffe) esik, aki beépül, hogy kiderítse, ki, avagy kik a hunyók.
Innentől pedig két részre kell bontanom: egyrészről a pszichológiai, lelki, társadalmi vonalat nagyon ügyesen mutatja be a film. Biztos láttatok már beépülős filmeket, így nem lesz meglepetés az az út, amin Nate végigmegy (és amin végigmegy egy, a maffiába beépülő FBI ügynök is, csak a példa kedvéért). Közelről, belülről sokkal több a hasonlóság, mint ahogy azt előre gondolta volna, ez pedig nagyon veszélyes szituációkat szül. Amellett, hogy ebből a szemszögből nézve rendkívül élvezetes a film, nagyon sokat dob Daniel kiváló alakítása az összképen.
Egész mással volt problémám és hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy ezt valaha le kell majd írnom.
De az Imperium sajnos közel sem elég erőszakos.
Ez nem azt jelenti, hogy ne építette volna fel Ragussis a feszültséget ügyesen, de ez egyrészt tényleg Radcliffe-nek köszönhető, másrészt képtelenség elvonatkoztatni attól, hogy az egész olyan, mintha egy szűrőn keresztül néznénk: csináljuk meg ezt a filmet srácok, de azért a 14-15 évesek is nyugodtan leülhessenek elé. Ez már csak azért is fura, mert egy R-besorolású moziról beszélünk.
Szóval bizonyos tekintetben egy jó filmet láttam, de végig volt egy kis hiányérzetem. Még bátrabban kellett volna a témához nyúlni és akkor egy olyan film született volna, amit évek múltán is emlegetünk. Így sajnos hamar a feledés homályába vész.
[fb_button]
“… közel sem elég erőszakos.” Kérem, ezt ne! Egyre több helyen olvasom ‘ezt’. Mi lesz ennek a vége??! Én tudom. 🙂
A fasizmust én is valahogy meghatározóbb durvasággal képzelem el, mint ahogy a filmben ábrázolták. Amennyiben “erőszakosabb” lett volna a film (gondoljunk csak az Amerikai História X-re)kétség kívül kilépett volna Radcliffe a skatulyából. Biztos vagyok benne, hogy meg tudta volna oldani, mert nem rossz színész (lett belőle) és kaptunk volna egy igazán ütős és emlékezetes filmet. A fent említettek ellenére tetszett a film, de nem kerül fel a polcra a “gyűjteménybe” de aki teheti nézze meg.
/Szívesen megnézném a színészt, hogy mit kezdene mondjuk egy Tarantino filmmel :D/