Előre is elnézést kérek az oldal alján található értékelés mellé íródott mondatomért, de a magyar címből ez a szójáték ez annyira adta magát, mint még talán soha semmi.
Nehéz ugyanis szavakba önteni azt, amit most érzek.
Némi dühöt biztosan. Frusztráltságot. Értetlenséget.
Mert értem én, hogy néha nem minden jön össze amikor az ember fia (jelen esetünkben Mikael Marcimain) filmet forgat. Van, hogy egy-egy színész teljesít jóval alul az elvártaknál, van, hogy a forgatókönyv tartalmaz lyukakat, amiket valahogy be kell tömködni.
És persze van az, amikor kevés a lóvé és csak a 30 napos trial áll rendelkezésre az After Effectsből, hogy valahogy le legyen gyártva a CGI, de olyan, amikor mindezek együttesen csapnak le, na az aránylag ritka. Ritka, de irtózatosan fájdalmas.
A Horizon Line egy minden aspektusában szörnyű film, szívesen mondanám, hogy kínomban nevettem már a felénél, de higgyétek el: ez viccnek is rossz.
Adva vagyon egy nagyon turbékoló szerelmes pár, akik között semmiféle kémia nincs (de tényleg). Na ők élik boldog mindennapjaikat, mígnem át kellene ruccanniuk egy esküvőre egy egzotikus kis szigetecskére. A helyszín alig bő másfél óra repcsivel, erre tökéletesen megteszi egy egymotoros Cessna, minek a flanc.
A gubanc akkor kezdődik, amikor felszállás után nemsokkal a pilóta szívrohamban elhalálozik, két jómadarunk pedig néz ki a fejéből, hogy akkor most mi legyen, mert hát pont egyikük se ért a repülőgép vezetéshez. Előfordul az ilyesmi.
Az azonban ami ezután következik, az már nem igazán: kihajítják a pilótát (hogy könnyebb legyen a gép), majd nekiállnak Superman üzemmódban egy kézzel menet közben tanksapkát nyitogatni, szárnyon mászni, és rosszabbnál rosszabb döntéseket hozni, mindezt brutálisan gagyi zöldvásznas épített díszletben. Aztán persze megtörténik minden klisé, ami csak megtörténhet (atyaég, az a vihar…), s félúton már a legkevésbé sem érdekel, hogy vajon ez a két szerencsétlen túléli, vagy megmurdel, csak legyen már vége ennek a szánalmas filmnek.
Sajnálom, de nincs semmi, amit dicsérhetnék, a vágás szörnyű, a színészek C-listásak, a CGI borzalom, a forgatókönyv elfért egy szalvéta sarkán.
Kerüljétek el jó messzire, mert legyen bármekkora film éhínség már lassan egy éve, ekkora szemétre még akkor se pazaroljátok az időtöket.
Szerény véleményem szerint, ennyire nem kell magasra tenni a lécet, sok marvel meg sok tucat 100 millió dolláros költségvetésű film mellett… nem rúg labdába.
Természetesen a sok klisé mellett, ha sikerült túl tenni magát az embernek, és kicsit át próbálta érezni a néző, amikor bekövetkezett a “katasztrófa”, akkor azért a kis karantén mindennapok székében rendesen ficánkolni volt kedvem.
Nem volt ez olyan rossz film. Persze, nem az a többször nézős, de egynek kifejezetten jó, ha az ember szeretne egy kicsit kizökkenni és izgulni két – amúgy tényleg jellegtelen(nek tűnő) – szerelmes pár életéért. Elismerem, nehezebb szurkolni olyan karaktereknek, akikkel a csekély lélekábrázolás miatt csak kevésbé, vagy egyáltalán nem tudtunk azonosulni, de ez a film nem is annyira a belső érzelmekre, mint inkább a folyamatos feszültség fenntartására és a túlélésért küzdésre irányult. Persze, kiszámítható, és klisés volt, amikor beütött a krach, mégis szinte körömrágva vártam, hogy az adott szituációból megmenekülnek-e vagy sem a szereplők. Volt, amikor azt gondoltam, hogy… Tovább is van (hozzászólás lenyitása) >>>