Haverok harca (2018) – kritika

Az elmúlt években rájöttem, hogy a legponyvább vígjátékokról a legnehezebb írni, pontszámmal minősíteni, vagy csak cseverészni róluk ha egy baráti társaságban feljönnek témaként. Hogy miért? Mert a vígjátéknál szubjektívabb műfaj nem létezik. Ami nekem vicces, az neked lehet, hogy nagyon nem az. Míg te az angol humort kedveled, addig én a Borattól fetrengek. Te imádod az Űrgolyhókat, nekem a Nagy Durranás jött be igazán.

Példánál maradva a fent említettek mellett (és ellen) legalább aránylag könnyen lehet kardoskodni. Mindegyik annyira erős, annyira egyedi, hogy vagy imádod, vagy teljesen hidegen hagy. Az elmúlt bő évtized vígjátéktermése azonban egy egész más irányba indult – nem véletlen mondogatom már jó ideje, hogy Lloyd Bridges halálával meghalt az igazi komédia is. Az új trend (akárcsak más műfajok esetében is) a biztosra menés.

Végy egy jól bevált szereplőgárdát, tégy alájuk egy jól bevált forgatókönyvet, spékeld meg némi morális háttérrel, oldd a feszültséget klisés poénokkal és kész is vagy. Másnaposok (2-3), Förtelmes Főnökök, Hivatali karácsony, és így tovább a végtelenségig.

Ugyanaz a 10-12 színész váltja egymást, s noha időnként tényleg befigyel valami frissítően üde (Terhes társaság) vígjáték, általában csak a szerplők közötti kémiának köszönhetően, nem azért, mert egy zuckeri magasságokban lévő forgatókönyvet pakoltak a film alá.

A Haverok harca tökéletesen illeszthető a fent említett sormintába.

Hőseink gyermekkoruk óta jó barátok és elkötelezett hívei annak az elméletnek, hogy azért öregszünk meg, mert elfelejtünk játszani. Ennek érdekében minden év májusában őrült hajszába kezdenek: tekintet nélkül arra, hogy milyen távolság választja el őket egymástól, fogócskázni kezdenek. Aki a hónap végén a fogó marad, az lett az év vesztese.

Agyament ötlet, tipikus példája annak, hogy ilyenre csak a való élet képes (mert igen, a film alapja valós történet). Ez persze csak érdekesség, a nézői élményt a legkevésbé sem befolyásolja.

Bob (Jon Hamm), Kevin (Hannibal Buress), Randy (Jake Johnson) és Hogan (Ed Helms) így túl a negyvenen megtestesítik jelen társadalmunk fő figuráit. A sikeres, de elégedetlen businessmant, a nagyra nőtt gyereket, aki nem képes elfogadni az idő múlását, az örökké gyanakvó, önbizalomhiányos pasit, és a teljesen lecsúszott, bukott arcot. A díszes kompánia ötödik tagja, Jerry (Jeremy Renner) viszont épp házasodni készül, egyúttal persze megkomolyodni is, s ami a legfájóbb (főleg Hogan számára), hogy a játékból kiszállni is.

Így hát Hogan fogja magát és megszervezi a legőrültebb fogócskát, hogy végre egyszer Jerry is “bukjon” és fogó legyen, hisz ez még soha, de soha nem sikerült egyikőjüknek sem.

A történet tulajdonképpen ennyi, azt hiszem ha láttatok pár vígjátékot az elmúlt évekből, akkor máris meglódult a fantáziátok és nagyjából el is képzeltétek, hogy mire számíthattok. Számtalan helyzetkomikumra, sokszor a valóságtól elrugaszkodott fogócskára (vagy inkább úgy mondanám, hogy üldözésekre) – és nem is jártok messze a valóságtól.

Hogy őszinte legyek, a Haverok harca az utóbbi évek termésének a javába tartozik. Tagadhatatlan, hogy legfőképpen azért, mert nagyon jól sikerült összeverbuválni a szereplőgárdát (és hát Helms-t valaki vagy szereti, vagy nem) és köztük nagyon jól működik a fent emlegetett kémia.

A poénok is ülnek – többnyire, sajna van egy-két jelenet ami azért eléggé félrement, többségében azért mosolyra állt a szám.

Ami egy kicsit zavaró (nekem, nektek lehet, hogy nem lesz az), az az, hogy néhol túlerőltették a komoly mondanivalót. Ezzel alapvetően nincs baj (ha már példaként említettem, a Terhes Társaságban is megvolt ez), de nem szabad túlzásokba esni, mert nagyon megtöri az amúgy vicces medrét a filmnek.

Nyári limonádénál több – és jól esik ezt leírnom -, de annál azért jóval kevesebb, hogy majd évek múlva is emlegessük. Az biztos, hogy annál sokkal jobb film lett a Haverok harca, mint amit a címből és az alaptörténetből várni lehetett. Ha épp nevetnél egy jót és vígjátékra vágynál, akkor nyugodtan nevezz be rá, nem fogsz csalódni.