Ghostland: A rettegés háza (2018) – kritika

Noha a 2012-es A magas ember nem volt egy sikersztori, a francia író-rendező Pascal Laugier 2008-ban már kitörölhetetlenül beírta magát a horrorkészítők nagykönyvébe. Igen kedves olvasóm, jó felé kapiskálsz az emlékeid között, a fenti úriembernek köszönhető az ezredfordulót követő egyik, ha nem a legjobb pszicho-horror, a Mártírok.




Nos szégyen, nem szégyen, amikor még csak az új film címét tudtam, akkor valahogy az első gondolatom az volt, hogy ismét beülhetek egy unalomig elcsépelt B-kategóriás horrorutánzatra, hisz a Ghostland elnevezés nem kimondottan sejteti azt a minőséget, ami vár ránk a film megtekintése alatt.

Igyekszem a lehetőségekhez mérten spoilermentes lenni – ez a Ghostland esetében kiemelkedő jelentőséggel bír -, ennélfogva a történetbe egy bizonyos szinten túl nem megyek bele.

Pauline lányaival új életet kezd, erre pedig mi sem alkalmasabb egy álmos amerikai kisvárosnál. Két gyermekével nincs könnyű dolga, a kisebbik Beth nagyon elvont, álomvilágban él és rendkívül sok figyelmet igényel, miközben a nagyobbik tesó Vera emiatt a háttérbe szorul, s erősen megszenvedi ezt a helyzetet. Olyannyira, hogy időközben húgával is megromlik a viszonya.

A család amúgy sem egyszerű élete aztán drámai fordulatot vesz, amikor két ismeretlen rájuk tör, és foglyul ejti őket.

Ami pedig ezután vár a lányokra, az minden képzeletet felülmúl – és nekem elhihetitek, nem pozitív értelemben.

Innen pedig nem mennék tovább a történet tekintetében, meghagyom nektek, fedezzétek fel ti is Laugier őrületét előzetes információk nélkül.

Egy biztos: a pali nagyon érti a dolgát. Ezúttal (is) fogott egy már unalomig ismert és elcsépelt alapfelállást és csavarva rajta kifőzött a boszorkánykonyhájában valami olyat, amire a legnagyobb fanyalgók is zokszó nélkül rámondják, hogy egyedi és különleges. A Mártírok után persze nincs szüksége Laugier-nek arra, hogy pont én bizonygassam, hogy képes csak magával a cselekménnyel irtó kényelmetlen helyzetbe hozni a nézőjét, én most fogadatlan prókátorként mégis megteszem.

Mert a Ghostland titka épp ebben rejlik.

Kis túlzással azt is mondhatom, hogy arra a rövidke másfél órára, amíg tart, teljesen a földbe döngöli a nézőt – és épp ezért zseniális író-rendező ő.

Nem, a film korántsem hibátlan, nehogy félreértsetek. Jó pár húzás egyszerűen nem működik benne -érezhetően azok a horroreszközök, amik Pascal filmjeitől amúgy is messze állnak-, de a “hangulat”keltés az iszonyat nagy erőssége. A macskakörmöt bocsássátok meg nekem, de majd megértitek: ez a hangulat ugyanis nem az a hangulat, amit a kelleténél akár csak egy perccel is tovább szeretne érezni a néző, no de ez egy horror, mégis mit vártunk?

Pontosan valami ilyesmit, hogy őszinte legyek. Ezért a filmért például végre érdemes volt beülni, ez horror, nem valamiféle tizenkettes karikás bugyuta ijesztgetés. Mert egy jó pszico-horror kitépi a néző lelkét, a Ghostland pedig utána még cafatokra is szaggatja.




Tudom, nem árultam el sokat – de nem akarom rontani az élményt. A keményvonalas horror fanatikusok úgyis rárepülnek majd, a többieknek pedig csak annyit mondhatok: ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel – és élvezd. Mert végső soron erre fizettél be.

Értékelés:
[fb_button]

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .