A horror zsánere ki van éhezve az ifjú titánokra, épp ezért mindig izgalmas, amikor egy debütálásnak lehetünk szemtanúi.
Ott van például Jordan Peele, vagy épp Robert Eggers, ha csak az utóbbi pár évet vesszük alapul és legyünk őszinték, hihetetlenül nagy szükség van arra, hogy a bejáratott nevek mellé jöjjenek új látásmóddal rendelkező fiatalok, akik képesek megújítani egy kicsit a műfajt.
Persze ez nem csak a horror esetében van – lenne – így, de a rémisztgetés valahogy mindig is mostohagyermeknek számított és se a stúdiók nem hajlansóak túl nagy büdzsével megtolni egy-egy filmet, se a kreatívok nem erőltetik meg magukat, mert hát ha már filmet csinálnak, akkor akár olyat is gyárthatnak, amiben nagy lóvé van.
Ám szerencsére azért nagyon úgy néz ki, hogy nincs minden veszve és szép sorban érkezik az utánpótlás – az anyagiak pedig itt számítanak a legkevésbé, hiszen jó horrort fillérekből is össze lehet rakni.
Nos, a hosszúra nyúlt bevezető nem véletlen, Mimi Cave elsőként rendezett nagyvászonra és Lauryn Kahn sem túlságosan gyakorlott forgatókönyvíró, így aztán egy valódi debütálás ez mindkettejük számára. Ami ráadásul nem is sült el rosszul – csak hogy már jó előre lelőjjem a poént.
A fókuszban a szingliség és a párkeresés áll, ám nem egészen úgy, ahogy azt az első fél órában sejteni lehet. Noa (Daisy Edgar-Jones) kétségbeesve keresi a szerelmet, ami a legváratlanabb pillanatban érkezik meg Steve (Sebastian Stan) képében. A naivitással átitatott öröm azonban a vártnál hamarabb csap át rettegésbe, Noa pedig gyorsan rádöbben, hogy nem is olyan rossz egyedül.
Eddig a történet és ne tovább, ha jól akartok szórakozni, akkor ennél jobban – előzetesen – nem merültök bele a sztoriba. Mert bár óriási csavarokra nem feltétlen érdemes számítani, de nagyon jól elkapott íve van a filmnek és talán a fanyar humor, talán a főszereplő páros miatt, de végig szórakoztató – a maga kissé beteg módján persze -.
Ugyanakkor nem mehetek el szó nélkül a hibák mellett sem, ám ezek leginkább lábjegyzetek Mimi Cave számára, hogy miképp kellene csiszolnia a módszerein a következő mozija előtt. A sztori ugyanis bőven elbírt volna ennél nagyobb mélységet, ahogy igaz ez a karakterekre is – azaz elsősorban Steve-re. Így is kellemes kis kaland volt ez a szűk két óra, de ha nagyobb energiát fektettek volna a részletekbe, akkor instant klasszikussá válhatott volna, ami valljuk be, egy első film esetében nem kis szó.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!