Elle (2016) – kritika

A nyolcvanas évek gyermekeként számomra vannak olyan filmek amik meghatározták az ízlésemet, olyan színészek, akikre azóta is példaképként tekintek, és olyan rendezők, akiknek a munkái még mindig elvarázsolnak, minden alkalommal, amikor valamelyiket újra megnézem.

Az egyik ilyen Paul Verhoeven. Az ember, akinek a stílusa és az atmoszférateremtése senkiével sem összekeverhető, és akinek a Robotzsarut, az Emlékmást, a Csillagközi inváziót és az Elemi ösztönt köszönhetjük. Gyermek és fiatalkorom meghatározó állomásai ezek, és ezért örökké hálás leszek, ugyanakkor nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy amennyire jól állt Paul-nak a 80’s-90’s évek, annyira nem találja a helyét ebben az új korszakban, ebben az új világban.

Ez persze nem azt jelenti, hogy amiket az utóbbi két évtizedben csinált, az mind rossz, vagy épp nézhetetlen, szó sincs róla. Nem volt rossz az Árnyék nélkül, a Fekete könyv pedig kimondottan élvezetes volt, azonban igazán emlékezetes -kult- filmet már 20 éve nem sikerült letennie az asztalra.

Az Elle egyértelműen folytatja ezt a sort: nem lesz belőle évek múltán is emlegetett kultuszfilm, nem gyárt majd belőle az internet népe mindenhová passzoló gifeket. Az Elle ettől függetlenül egy baromi jó film lett, ha nem is annyira Verhoeven miatt, de Isabelle Huppert játéka, személye, lénye miatt mindenféleképpen.

Modern kori Bosszúvágy? Fogjuk rá, még ha kissé pontatlan is a megnevezés.

Főszereplőnk Michèle Leblanc (Huppert), aki saját nappalijában esik erőszak áldozatául. Ő azonban nem egészen úgy reagál, ahogy azt elvárnánk: nem fordul a rendőrséghez, ehelyett maga veszi kézbe az irányítást és magánnyomozásba kezd, hogy megtalálja az elkövetőt.

Nem, ez nem a szokásos bosszúállós történet, és a végső igazságtétel sem abban a formában érkezik, ahogy azt a néző várja – ha így lenne, nem lelkesednék ennyire. Michèle ugyanis nem egy hétköznapi asszony. Megfáradt, utálatos, kiállhatatlan, a múltja sötét titkokat rejt, a reakciói, a cselekedetei sokszor logikátlannak, morbidnak, meghökkentőnek tűnnek, hogy aztán szépen adagolva az információkat, mindent megértsünk idővel.

Megértsünk, de ne azonosuljunk: Michèle karaktere annyira fura és szokatlan, hogy ez szinte lehetetlen – és ettől lesz az Elle ennyire jó. Ettől lesz a film olyan, mint egy parazita, ami bebújik a bőrünk alá, piszkál, kapar, mi pedig akármennyit vakarózunk, nem tudunk tőle megszabadulni és csak kényelmetlenül fészkelődünk, mindhiába.

Verhoeven újra zseniálisat alkotott, de ezúttal ehhez nagyon kellett Huppert játéka. A végeredmény azonban minden kétséget kizáróan pazar.

[fb_button]