Ha jól számolom ez már a negyedik naplója ropinak, amit filmre visznek, és hogy őszinte legyek, most van a legnehezebb dolgom, már ami a véleményezést illeti. Nagyon nehéz ugyanis elengednem az… elvárásaimat és jóságosan szemet hunyni bizonyos dolgok felett. De úgy döntöttem megpróbálom. Olyan szép nyár eleji napunk van, hát miért ne.
A családi filmek (készakarva nem vígjátékot írtam) piaca rengeteget satnyult az elmúlt évtizedekben. Nem hibáztatok senkit emiatt: változott a társadalom, változtak az igények, ma már kicsit kicsavarva működik a filmkészítés. Megnézik mi hoz pénzt, és aszerint cselekednek. Régebben inkább arra mentek rá, hogy valami jó legyen – legalábbis olyan, amilyennek elképzelték, aztán ha az úgy tényleg dögös, akkor majd jön vele a lóvé is.
Így történt ez 1983-ban is, amikor Harold Ramis és csapata úgy döntött, hogy útjára engedi az elvetemült Griswold családot. S lám, milyen jól tették! Chevy Chase, Beverly D’Angelo, meg a két kölök (ők ugye változtak az évek során) bepattantak a családi batárba és átszelték az államokat, hogy eljussanak a hőn áhított vidámparkjukba. Vagy legalábbis a szülők által hőn áhított parkba. Vagy legalábbis a családfő által hőn áhított parkba. Aztán az úton persze a generációk csiszolódtak rendesen, konfliktusok születtek és oldódtak meg, minden ment a maga útján, a koncepció működött.
Bő 30 évvel később ezúttal a Heffley család pattan be az egyterűbe, igaz, hogy 3 gyerkőc kíséretében, ráadásul a nagyika kilencvenedik szülinapjára sietnek, de az út ezúttal is baromi hosszú, a generációs problémák pedig ugyanúgy jelen vannak. Sőt, még inkább.
Mert ezúttal már nem az a ciki hogy más zenéket szeretnek a kölykök, hanem az, hogy egész nap mindegyik online, facebookon lóg, ráadásul a középső annyira beégette magát, hogy kénytelen furfangos cselekkel a gamer expóra irányítani a családot, hogy ott valahogy kiköszörülje a csorbát.
Ennyi a történet, igazi 21. század, rendkívül x, y, z, zs generációs az egész, ahol a youtube és a meme-ek körül forog az élet.
Aztán persze be-becsúszik pár poén, jó néhányszor őszintén elmosolyodtam, de a film annyira meg akar felelni a mostani 10-14 éveseknek, hogy minduntalan visszazökken a saját maga teremtette áltrendiségbe, ezzel agyonvágva az amúgy nem is olyan rossz hangulatot.
Szóval értitek: maga az üzenet rossz, aztán a kivitelezés már igazán nem is nagyon érdekel minket. Mert ha egy családi (több napos út) legfontosabb eleme az, hogy lehet-e egész nap mobilozni, vagy sem, az már rég rossz. Persze, tudom én, modern idők, a gyerekek már USB kábellel születnek köldökzsinór helyett és blabla, de ezeket a dolgokat a szülőknek kellene helyre tenni. Ha kirándulunk a srácokkal, focizunk, játszóterezünk, pingpongozunk, legozunk, aztán néha együtt Ps-ezünk egy kicsit, akkor nem ferdül el betegesen egy irányba. Ha csak gyereket vállalunk, de egyszerűbb a kezébe nyomni egy tabletet kétéves korában, hogy nézzen rajta mesét, akkor ne csodálkozzunk ha a végén mobillal kel és mobillal fekszik. Nem rakétatudomány ez. Ennyire legalábbis nem.
A film amúgy aranyos. Is tud lenni helyenként. A karakterek nem rosszak, Alicia Silverstone-t rendesen helybenhagyta az idő (bocsánat, de ez annyira mellbe vágott, hogy egy ideig el se akartam hinni, hogy tényleg ő az), a nagyobbik fiú kimondottan szórakoztató jelenség és nagyjából ennyi. A fenti problémával nem tudtam mit kezdeni – és úgy hiszem rajtam kívül sokan lesznek/voltak még így.
Light-os kiadású Vakáció, 21. századba ültetve. Ha tehetitek, inkább válasszátok az 1983-as verziót, azzal sokkal jobban jártok. Régen amúgy is minden jobb volt. (nyugi, csak irónia)
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!