Egy igazán dühös ember (2021) – kritika

Talán Nolan ilyen, egy kicsit még Spielberg, Scrosese, és persze Aronofsky, na meg persze Guy Ritchie.

Lehet, hogy emiatt most sokan rosszallóan csóváljátok a fejeteket, de fiatalságom egyik meghatározó filmese ő, hisz még bőven tinédzser voltam, amikor kijött a Blöff, na meg persze a Ravasz. Számomra ez a kettő Ritchie pályájának a csúcsa, amiben azért valljuk be volt egy jó izmos hullámvölgy, ám hálisten úgy tűnik, hogy ismét magára talált, és az utóbbi próbálkozásai már több, mint ígéretesek.

Mert pont emiatt szeretem őt annyira: van egy utánozhatatlan stílusa a filmjeinek, ami miatt az első pillanatban megmondod, hogy ezt ő csinálta, és olyan okos forgatókönyveket ír(t), hogy azok még a tizedik újranézéskor is tartogattak meglepetéseket.

S emiatt most egy picit meghasonlok, mert hát a helyzet az, hogy az Egy igazán dühös ember e két pozitív jelzőből egyikkel sem bír.

A sztori ugyanis ezúttal faék egyszerűségű. Van egy kőkemény főhős, H (Statham), aki elszegődik egy jól menő pénzszállító céghez. Igazi szürke egér, aki fel sem tűnik senkinek, mígnem egy nap beüt a baj, megtámadják a kocsit, H pedig egyedül elintéz mindenkit. Itt aztán leesik a tantusz, hogy emberünk egy igazi félisten, és erre bizony szükség is lesz, mert a rosszfiúk nem szórakoznak, és a játék innentől vérre, meg rengeteg pénzre megy. Persze idővel megtudjuk, hogy H ki is valójában, miért van ott, ahol van, de ez tulajdonképpen nem is lényeges.

A lényeg az akció, meg a pörgés.

Igen, jól látjátok: Guy Ritchie nagyon hosszú idő után újra összeállt Stathammel, és forgattak egy kőkemény akciófilmet, aminek nincs csavaros sztorija, amiben nincsenek hangosan felröhögős poénok, és amiben egy árva cool főgonosz sincs, nemhogy jó dumával, de semmilyennel.

És mégis: a film tökéletesen működik, mert Statham úgy teljesedik ki Ritchie kezei alatt, ahogy arra vagy 10 éve nem volt példa. A két óra pedig elröppen, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy szívünk szerint még órákig néznénk ezt a lőporszagú tesztoszteronbombát, de sajnos már pereg a stáblista.

Hogy hiányzott-e belőle végül a fűszer? Nekem nem, mert el tudtam vonatkoztatni, és nem fájt, hogy nem egy újabb Blöff, vagy egy Ravasz (vagy egy Úriemberek) készült, hanem egy ízig-vérig akciócucc. Annak pedig külön örülök, hogy ez a két fószer így egymásra talált újra és már készül a jövőre bemutatandó következő filmjük (az Operation Fortune), mert ezt a párost akármeddig elnézném.