Doom Eternal – teszt

Egy felturbózott Doom 2, vagy sokkal több annál? Ez volt a legfőbb kérdés a Doom Eternal kapcsán.

A 2016-os Doom remek módon hozta a klasszikus elődök hangulati elemeit, ráadásul úgy csomagolta modern köntösbe azt az id Software, hogy a rajongókon kívül az arcade jelleg FPS-re vágyók is elégedetten csettinthessenek. Nem véletlen hát, ha a játékostársadalom tűkön ülve várta a folytatást, ami végül szerencsére nem a kellően összezavaró Doom 2 címet kapta, hanem az Eternal alcímet.

A négy évvel ezelőtti kaland után ezúttal a Föld lesz a középpontban, tekintve, hogy szeretett bolygónk elég ramaty állapotban van. Miután a démonok hazazavarása végül nem sikerült és Hayden elterepoltálta hősünket jó messzire, Khan Maykr és hű csatlósai az embereket sanyargatják. Hogy az előző epizód vége óta eltelt időben pontosan mi történt, azt jótékony homály fedi, de egy biztos: hősünk, Doom Slayer, az egyetlen, aki rendet tud tenni ezúttal is felhúzza a kardot a kezére, bekészíti a láncfűrészt, a lángszórót és persze a BFG-t, hogy végre béke legyen és nyugalom.

Vagy csak ölni akar és hát valljuk be: ehhez ért igazán. Végül is mindegy. Az eredmény a lényeg.

Az eredmény pedig egy a Doom névhez maximálisan méltó, a régi korok hagyományait felelevenítő, alapvetően egyszerű játékmenettel rendelkező, de a sikerhez taktikázást és technikás játékot kívánó alkotás lett.

Én itt most teljes egészében az egyjátékos kampányról írom soraim, a multiplayer a cikk megírásakor még nem volt éles, és őszinte leszek: engem a single rész sokkal inkább érdekelt, számomra a Doom-nak a kampány a szíve-lelke.

Szóval a helyzet az a cikk elején felvetett kérdéssel, hogy igen, az Eternal egy felturbózott Doom (2016), mégis, sokkal több annál. Nem csak jóval intenzívebb játékélmény – hisz ezúttal nem igazán kapunk arra időt, hogy bemelegedjünk a hentelésbe, szinte rögtön az elejétől rá kell feszülnünk minden idegszálunkkal a kontrollerre, illetve az egérre-billentyűzetre -, de pontosan azokhoz az összetevőkhöz nyúltak hozzá a fejlesztők, amikhez kellett és azokat hagyták érintetlenül, amik a négy évvel ezelőtti epizódban is tökéletesen működtek.

Elsősorban a harcrendszer

az, amit rögtön elsőként dicsérnem kell. A Doom taktikája épp azért merőben szokatlan, mert jelen korunk FPS-ei rég elhagyták ezt a klasszikus módit, pedig ha ez okosan van kitalálva, akkor ennél nincs élvezetesebb. Ugyanis ezúttal is az a lényeg, hogy bár hentelünk napestig, azt bizony nem tehetjük agyatlanul, végigrohanva, mert különben villámgyorsan az örök vadászmezőkön találjuk a jó öreg Slayert, azaz saját magunkat.

A harc ezúttal – is – villámgyors, egy pillanatra sem állhatunk meg, minden lépésünket, kitérésünket érdemes előre megtervezni, ráadásul ugyanez igaz a fegyverekre is: a lőszerhiány miatt mindegyiket muszáj használnunk, emellett azonban okosan kell beosztani a lehetőségeinket, hisz ami az egyik ellenség ellen hatásos, az a másikkal szemben fabatkát sem ér.

Egy szó, mint száz: bár kívülről talán agyatlan hentelésnek tűnhet, valójában a Doom Eternal játékmenete inkább hasonlít egy gyilkos táncra, ahol minden lépésnek jelentősége van és minden mozdulatot érdemes átgondolni előre. Mivel azonban folyamatos pörgés van, erre nagyon kevés időnk lesz: na ettől olyan intenzív élmény ez a játék.

Aztán a történet

Amiről véletlenül sem akarok spoilerezni – főképp azért, mert bár ez lehet icipicit csalódás néhányotoknak, azért most sem ez képezi a legerősebb pontját a játéknak.

Azonban vannak meglepően erős pillanatai, kikacsintásai, sőt, némi háttérinfót is megtudunk hősünkről és olyan helyeken is járunk majd, amikre előzetesen nem is gondoltunk volna. De a játék ezen eleme maradjon meg a felfedezés öröméért mindannyiótoknak.

Legvégül a milliónyi apróság

No igen, talán végül ezektől lett közel tökéletes az Eternal. Milliónyi lehetőség áll a rendelkezésünkre, menet közben pedig ezek száma csak emelkedni fog. Minden fegyverünkhöz két modot tudunk csatlakoztatni, emellett a felszerelésünket is fejleszthetjük, floppy formában megtalálható cheateket gyűjtögethetünk (érdemes mind a 14-et összeszedni, szuper jutalom jár érte), a lehetőségek tárháza (főképp a harc) végtelennek tűnik, de ne ijedjetek meg.

Noha tényleg hatalmas az arzenál, seperc alatt kézre áll minden és mehet a tánc. A halálos tánc.

Na de akkor… ez most egy hibátlan játék?

Majdnem. Tulajdonképpen szőrszálhasogatni tudok, egyetlen egy dolgot kivéve: a játékidő egy tetemes részét az ugrabugrálás viszi el, amivel alapvetően nem lenne baj (néha jól is esik fellélegezni a gyilokból), sajnos azonban ez az eleme a játéknak azért küzd kihívásokkal, nehézkes, pontatlan az irányítás és nem egyszer nem egészen az történik, amit nyomunk. Ez ugyan nem fordul elő frusztrálóan sűrűn, de ahhoz elégszer megesik, hogy negatívumként megemlítsem.

Emellett… nos hogy is fogalmazzak… szóval a Doom Eternal nem könnyű. Persze a legkönnyebb fokozaton nagyjából egy kontrollerrel (vagy billentyűzettel) végigjátszható (értsd: nem fogod a falhoz vágni legalább egyszer), de ha magasabb fokozatra kapcsolsz, akkor jó párszor megizzadsz majd, nem egyszer elég rendesen.

De a negatívumok sora itt véget ért, és lássuk be, ezek szinte említésre sem méltóak. Mert ezzel szemben egy olyan játékmenet, és egy olyan pályatervezés, karakterdizájn és illusztrátori munka van az Eternalban, ami az új évtized instant klasszikusává avanzsálja a játékot, seccperc alatt.

Őszinte leszek: én egy kiemelkedően élvezetes, ütős játékot-folytatást vártam. De azt, hogy az Eternal ennyire magával ragadó és élvezetes legyen, azt a legmerészebb álmaimban sem reméltem.

Nincs más hátra tehát, mint előre: démonhentelésre fel, a Doom Eternal egyszerre klasszikus és vérpezsdítő, benne van minden, amit egy Doom FPS-től csak várhatunk. A rajongók és a laikus játékosok egyaránt imádni fogják, erre mérget mernék venni.
fb_button]