Matteo Garrone már többször bebizonyította, hogy egyedi látásmódja és zseniális rendezői eszközei méltóvá tették, hogy a legnagyobbak közt emlegessük.
Persze felhozhatom most a hétköznapinak a legkevésbé sem nevezhető Szörnyek és szerelmeket, vagy épp a Reality-t, de azt hiszem legtöbbünknek mégiscsak a Gomorra ugrik be Garrone-t említve, s ez nem is véletlen. Ahogyan az sem, hogy az olasz alvilágot bemutató regényadaptációját tartják a Keresztapa óta az egyik legjobbnak – ha eddig esetleg még nem volt hozzá szerencséd, akkor pótold, nem fogsz csalódni -.
Garrone ezúttal azonban egy kicsit más vizekre evez, teszi mindezt úgy, hogy visszanyúl legnagyobb sikeréhez. A Dogman ugyan nem a maffia mozija, szó sincs róla, ezúttal a kisember áll a középpontban, mégis: a miliő több, mint ismerős lesz és aki szeret alámerülni az alvilág mocskában, az most is jó helyen jár. Ugyanakkor készüljetek fel rá, hogy a Dogman-t nem egyszerű fogyasztani és megviseli a nézőt. Mielőtt azonban még félreértenétek: ezt teljesen jó értelemben mondom.
A gettóban járunk, főhősünk Marcello (Marcello Fonte) kutyapanziót üzemeltet és remek kapcsolatot ápol kislányával, akinek anyjától rég elvált már.
Hogy a leányzó nem épp olcsó hobbiját – búvárkodás – valamiből fedezni tudja, a kutyaistápolás mellett stikában kokaint árul. Az üzlet eldöcög, Marcello azonban összeakasztja a bajszát a helyi rosszfiúval, Simone-nal (Edoardo Pesce). Az agresszív bűnöző ráveszi a jóindulatú Marcello-t, hogy engedje meg, hogy üzlethelyiségéből átfúrva a szomszédba kirámolja azt, de aztán ahogy az lenni szokott, beüt a szar és végül persze Marcello issza meg az egésznek a levét – olyannyira, hogy egy évre sittre is kerül. Azonban annak ellenére, hogy nem lett spicli és nem árulta be “társát”, szabadulása után nem kapja meg a részét a szajréból, cserébe Simone tovább terrorizálja és kényszeríti.
Marcello-nál pedig elérkezik az a pont, amikor betelik a pohár: akárcsak az általa oly szeretett kutyáknál: hisz gondoljunk csak négylábú hűséges társainkra, akik nagyon sokáig feltétel nélkül képesek szeretni és szolgálni a legrosszabb gazdát is (esetünkben ugye Simone-t), de van az a pont, ami után már a tiszteletet felváltó félelem is túl sok.
Ekkor aztán Marcello bosszúhadjáratba kezd, aminek csak egy kimenetele lehet – mi, nézők pedig folyton érezzük ezt, hisz mi kívülről szemléljük az eseményeket, jól tudjuk, hisz látjuk, hogy Marcello – akárcsak egy kutya – alapvetően nemes lélek, aki olyan fába vágta a fejszéjét, amibe nem kellett volna.
Ettől pedig rendkívül nehéz 100 perc vár ránk – már csak azért is, mert Garrone eszméletlen érzékkel választotta ki Fonte-t és Pesce-t a két főszerepre, egyértelmű, hogy a megteremtett atmoszféra mellett e két színész játéka az, ami nem hogy a hátán viszi, de egyenesen magasságokba repíti a filmet.
Kőkemény dráma ez, aminek ugyan megvannak a maga fanyar, keserédes humoros pillanatai, mégsem emiatt fogunk rá emlékezni. Sokkal inkább azért, mert Garrone megint megmutatta, hogy valódi karakterekkel, egy valódi világban is lehet szívbemarkoló mozit csinálni, és hogy vannak helyzetek, amikből nem lehet kitörni, hiába van meg az akarat.
Az hiszem ez jó is zárásnak: ha rám hallgatsz, akkor véletlenül sem hagyod ki a Dogman-t, mert ez egy olyan film, amire hosszú idő múlva is emlékezni fogsz.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!