Csiszolatlan gyémánt (2019) – kritika

Nahát, nahát. Adam Sandler újfent bebizonyította, hogy tud színészkedni.

Akik rendszeresen olvasnak, azok talán már találkoztak egy-egy Sandler kritikámmal, amelyeknél már nemegyszer kifejtettem, hogy én bírom a csókát, leginkább azokban a filmjeiben, amelyekben képes volt elhagyni a komfortzónáját. (pl. a Ki nevet a végén?), de a fingós vígjátékaival sincs problémám, neki ez a szakmája, jól is áll neki.

Azonban amikor szökőévente jön egy komolyabb alakítással, akkor mindig elgondolkozok, hogy értem én, hogy sokkal egyszerűbb elsőre felvenni a bárgyú Jack és Jill-t, mint eljátszani Howard Ratner-t, de képtelenség, hogy neki ne lenne igénye arra, hogy elismerjék. Úgy igazán, még a szakmán belül is. Tudom-tudom, a pénzt mindenképpen megkapja… na de akkor is.

Mivel most robbant ki Netflixre a film, így az élmény meglehetősen friss (30 perce fejeztem be), az elmúlt fél órában csak gyorsan átnyálaztam a már megjelent kritikákat, kíváncsiságból, hogy vajon mások is olyannak látták-e a filmet, amilyennek én.

Spoilerezek: nem. Nem igazán.

Szóval az alapsztorink nem túl bonyolult. Adott egy sheftelő ékszerboltos, aki már rég elhagyta a kispályát és nagyban játszik. Átvitt és szó szerinti értelemben is, Howard Ratner (Sandler) ugyanis tíz és százezer dolláros üzleteket köt, híres ügyfelei vannak, gyönyörű háza, egy szép lakása a szeretőjének, mindemellett pedig erőteljesen szerencsejáték és győzelem függő.

Mi valahol ott kapcsolódunk be a történetbe, hogy Afrikából rendel egy hatalmas opált, miközben van egy elhanyagolhatónak semmiképp sem nevezhető, 100 ezer dolláros – a poén kedvéért lejárt határidejű – tartozása. Jó zsidó lévén Howard vissza akarja adni a pénzt, de ennél is fontosabb, hogy előtte még azért ő is meggazdagodjon, ha máshogy nem is, hát úgy, hogy eladja azt a különleges követ egy aukción.

Ez azonban korántsem ilyen egyszerű. A világ persze nem úgy táncol, ahogy Howard fütyül, és bár ő elhiszi, hogy kénye-kedve szerint alakíthatja a dolgokat és zavarhatja el a behajtókat, a valóság ennél sokkal keményebb és ridegebb.

Hol is kezdjem. Szóval a helyzet az, hogy Sandler tényleg hatalmasat alakít. Howard karaktere eszméletlenül idegenül hat tőle, a simlis, fukszokkal kivert apatestű ékszerész merőben más, mint amiket eddig megszokhattunk (sajnos Csöre Gábor szinkronja ezúttal egy picit bezavar, folyamatosan várnánk az ostoba poénokat Sandlertől, de hiába), mégis, a karakter megformálása gyakorlatilag hibátlan. Bár ugyanezt elmondhatnám magáról a filmről.

Biztosan velem van baj, de szinte végig azt éreztem, hogy a Safdie tesók ebben a 135 percben valami Lynch-est akartak letenni az asztalra, csak épp nem volt hozzá egy elég Lynches forgatókönyvük. Mert a sztori maga akár kiadhatna egy gengsztermozit, vagy egy drámát, de igazán egyik sem lett belőle. Mindegyik műfajt érintjük egy picit, de leginkább 135 perc kínlódás vár ránk.

Mármint nem (csak) mi fogunk kínlódni, hanem Howard.

Azonban látni egy félig-meddig rokonszenves figurát, aki próbálja helyrehozni az elfuserált szituációt amibe került, de minden egyes lépésével csak mélyebbre ássa magát a fekáliában… nos ez nem egyszerű. Nem egyszerű végignézni. Ha nagyon nyersen akarnék fogalmazni, akkor úgy is mondhatnám, hogy Howard vesszőfutását végignézni gyakorlatilag idegesítő. Erre persze jó nagy lapáttal rápakol a szinte folyamatosan hallható, idegtépő háttérzaj (zene), és már a film szinte legelejétől érezzük, hogy ez a csávó erre nagyon rá fog faragni.

Persze lehet, hogy csak rossz pillanatomban álltam neki – az imdb 8 pont és a filmet magasztaló kritikák erre engednek következtetni -, de nekem ez annyira nem jött át. Persze zokszó nélkül végignéztem, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy Sandler tényleg eszméletlen volt; azonban mint film, a Csiszolatlan gyémánt nem hagyott bennem mély nyomot, és az biztos, hogy eszembe nem jutna újranézni még úgy legalább…. soha.

Élménynek azonban érdekes volt, nem mindennap lát ilyet az ember – pedig én nem kevés filmet nézek. Attól viszont, hogy valami különleges, még nem feltétlenül kimagaslóan jó. Apropó jóság: a indító és a záró képsorok alkotta keretért viszont jár a pirospont a készítőknek, ez ügyes húzás volt.

Mindentől függetlenül azonban remélem, hogy Sandler ahogy öregszik egyre több komolyabb szerepet vállal majd, mert ahogy azt már nem egyszer bizonyította: ő bizony egy jó színész, mondjon bárki bármit.
[fb_button]