Családi bunyó (2019) – kritika

Innen, a magyar rögvalóságból meglehetősen furcsa egy sportágnak hat a pankráció. 

Előre megírt és begyakorolt koreográfiák mentén zajló túljátszott küzdelem, ahol a ringben történteknél csak a nézők lelkesedése érthetetlenebb. Persze ez legfeljebb ránk (vagy hát rám, hisz lehet, hogy téged kedves olvasóm elvarázsol ez a világ) igazak ezek az állítások, a világ túlfelén, odaát a nagy vízen túl iszonyatosan nagy rajongótáborral bír a wrestling, s nem egy szupersztárt nevelt már ki magából a ring.

Példának okáért ott van a Szikla, akinek a pályafutása maga a megtestesült amerikai álom: a bunyóból felfelé ívelt a karrier, s mára az egyik legtöbbet kereső és legtöbbet foglalkoztatott színész-szupersztár. No nem véletlen foglalkozok vele ennyit, hisz ő is szerepel a filmben, ami – ezek után már talán nem meglepő módon – a pankráció körül forog.

Noha első blikkre és a promoanyagok sugallatai alapján valamiféle komédiának tűnhet a Családi bunyó, az Instant családhoz hasonlóan ezúttal is egy remek humorral megfűszerezett (családi) drámával állunk szemben.

Főhősünk az angol Saraya (Florence Pugh), a Knight család leányzója, aki testvérével, Zakkel együtt továbbviszi a szülői hagyományokat és életük a pankráció körül forog, akárcsak apjuké (Nick Frost) és anyjuké (Lena Headey). Aztán a gyakorlással teli lét egy csapásra megváltozik, amikor a városba érkezik a híres játékosmegfigyelő (Vince Vaughn), aki előtt próbára tehetik magukat a gyerkőcök.

Hogy-hogy nem az eset úgy alakul, hogy a férfi csak Saraya-ban látja meg a fantáziát és számára lehetőséget is biztosít a kitörésre, amivel a lány él is. Elutazik Amerikába, hogy a nagyok között szerezzen tapasztalatot és felíveljen a csillaga: ez azonban rengeteg szenvedéssel, kitartással, és lemondással jár, hisz ahogy a többi élsportoló, úgy a pankrátorok élete sem fenékig tejfel, de erre Saraya csak akkor döbben rá, amikor bekerül a mókuskerékbe.

Míg ő megpróbálja felépíteni és élni az amerikai álmot, addig az otthon rekedt testvére Zak egészen más problémákkal szembesül.

Miután ő nem kapja meg a lehetőséget a karrierre, az élete szép lassan elkezd darabjaira hullani, mi nézők pedig hol az egyik, hol a másik Knight gyerek életéből kapunk szeleteket, s közben szégyelljük magunkat, mert Saraya viszontagságai sokkalta izgalmasabbak és érdekesebbek, mint testvéréé.

Noha eleinte voltak fenntartásaim, azt kell mondjam, hogy Stephen Merchant kezében nagyon jó helyre került a projekt. Annak ellenére, hogy filmrendezésben még tapasztalatlan, színészként és producerként már számtalanszor bizonyította, hogy van érzéke az effajta keserédes drámákhoz, amelyek kellő mennyiségű és minőségi humorral vannak megfűszerezve. Ezeket a tapasztalatokat pedig remekül sikerült adaptálnia, méghozzá úgy, hogy egy pillanatig sem akarja megújítani a hasonló “sporttörténetek” jól bevált sablonjait.

Saraya ugyanazokon az állomásokon megy át, amiket már százszor láthattunk hasonszőrű mozikban (lehetőség – csillogás – szembesülés – feladás – ösztönző beszéd – nagy visszatérés), a film varázsa mégsem vész el, hisz nem is ebben rejlik.

Hanem az atmoszférában, a humorban, a vizualizációban és a karakterekben: elsősorban Florence Pugh-ban, akinek az alakításáról csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. A csaj elképesztően tehetséges, egy igazi kaméleon: bármilyen karaktert nyakig tölt élettel: nagyon nagy jövő áll előtte – no nem a pankrációban, sokkal inkább a színészetben -.

Mellette pedig hát… ott a pankráció, ami a világ ezen felén azért egy picit tényleg egzotikum és bőven van annyira érdekes (a hátterével együtt), hogy már önmagában odaszegezzen a képernyő elé.

Szóval egy igazán szerethető, humoros, remek alakításokkal teletűzdelt családi drámával lettünk újfent gazdagabbak, egy filmmel, amit bátran ajánlok megtekintésre, mert a csalódás szinte kizárt.[fb_button]