Szeretném előre leszögezni, hogy abszolút laikus szemmel álltam neki a sorozatnak. A játékot csak videókból ismerem, az első epizód megtekintése előtt tudtam, hogy van benne Dracula, Alucard, és valami vámpírvadász család is, de semmi többet. A műfaja miatt egyszerűen nem tudott jobban érdekelni.
Ha a Netflix saját gyártású animációs sorozatot készít egy videójáték alapján, az viszont már annál inkább! Két dologra nem számítottam, amikor leültem a TV elé. Az egyik a Mortal Kombat-féle kivégzések magasságába (mélységébe?) csapó brutalitás, a másik pedig, hogy hangosan fel fogok röhögni az epizódok folyamán.
Márpedig mindkettő megtörtént már az első tíz percben, így tudtam, hogy jó helyen járok. Szerencsére a folytatásban sem volt ez másképp.
Röviden a cselekmény Dracula bosszújáról szól, aki egy helyre kis népirtás reményében minden rémséget az emberekre ereszt (persze nem ok nélkül), és csak egy férfi (abból a bizonyos vámpírvadász családból), Trevor Belmont tudja megfékezni.
Főhősünknél antibb antihőssel nem találkoztam mostanában, részegen, cél nélkül járja Wallachia (a helyszín, a mai Románia régiója) útjait, és az első évad tulajdonképpen épp ennek a célnak a megtalálásáról szól.
No és persze arról, hogy mennyire ‘badass’ tud valaki lenni még Indana Jones után is egy korbáccsal a kezében.
De nyilván csak akkor, ha az a bizonyos korbács megszentelt és démonokat robbant szét. Összetett, újdonságával mellbevágó jellemábrázolásról nem beszélhetünk, de itt nem is ez a lényeg.
A világ a maga mocskosságával rögtön megragadott, igazi dark fantasy, eltúlzott, fanatikus vallásossággal. Vannak itt mindenféle szörnyek, varázslatok, késdobáló papok – igen, Dracula nem elég, az egyház is igencsak Belmont ellenes -, és rövid időn belül megszerethető mellékszereplők, szórakoztató dialógusokkal. Néha kicsit trágár, kicsit alpári, de remekül megírt, és a hangulathoz igazán passzoló beszélgetéseket hallhatunk, nem kevés humorral fűszerezve.
Ha már említem a meglepetéseket, Dracula motivációját és a főszereplő bemutatását aligha siettető történetmesélést is ide sorolnám. Faék egyszerűségű elemekről van szó, de mégis olyan stílusosan egészítik ki egymást, hogy képtelen voltam haragudni rájuk.
Ezzel pedig át is térnék a technikai megvalósításra. Ábrázolásmódjában nyugati stílusú animációról beszélhetünk, némi anime beütéssel (szóval, akinek az utóbbi műfaj megfeküdné a gyomrát, nyugodtan adhat esélyt neki). Látványvilágában is igazán darkos, a töméntelen vörös és fekete használattal a hangulata kifejezetten sötét, nyomasztó, és az egész mérhetetlenül naturális.
A szinkronhangokba sem tudok belekötni, tapasztalt színészekkel van dolgunk, főhősünk orgánuma pedig különösen ismerős lehet néhányaknak egy kicsit más hangulatú fantasy alkotásból, amiben egy csapat törpe fogad örökbe egy szőröstalpú félszerzetet valami varázsló tanácsára.
És akkor jöjjön a feketeleves.
Az évad hosszát tekintve meglehetősen vérszegényre sikeredett. A négy nyúlfarknyi epizód végére érve pedig lezárást sem kapunk, tulajdonképpen csak egy hosszú pilotot láttunk. Megismertük a világot, az alapszituációt, a főszereplőket, utóbbiakat a végére szépen össze is boronálták, hogy nagyon lazán meginduljanak az ismeretlen és a stáblista felé. És kész, nincs több, ennyi az első évad. A második természetesen már berendelve, kétszer ennyi részt fog tartalmazni (az már nyolc!), de valószínűleg egy évet kell még várnunk rá.
A látottak után én bizony várom szeretettel, és bátran ajánlom kipróbálásra, ha másért nem, hát már csak azért is, mert játékadaptációból még nem nagyon sült ki ilyen szórakoztató produkció.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!