Noha a tenisz sokak számára az egyik legélvezetesebb sport, rengetegen az egyik legunalmasabb néznivalónak gondolják, ami csak egy sportcsatornán szembejöhet. Nos ők azok, akik talán nem látták – tán nem láthatták – azt a bizonyos 1980-as wimbledoni döntőt.
Ahol Björn Borg és John McEnroe összecsapása végül a sporttörténelem egyik, ha nem a legizgalmasabb fináléját hozta el a nézőközönség számára. Amennyiben ez így neked most nem mond semmit, akkor hallgass rám, és ne kezdj lázas guglizásba: jobb, ha úgy állsz neki a filmnek, hogy nem tudod előre mi lesz a végkifejlet.
Ugyanakkor ha a Borg/McEnroe-t kellene hasonlítanom valamihez, akkor rögtön a Rush ugrana be: nagyjából ahhoz hasonló filmélményre számítsatok, noha ez a mozi sokkal kevésbé akar hatásvadász lenni (ezzel nem a Hunt-Lauda páros moziját szólom le).
Janus Metz filmje ugyanis sokkal inkább az emberi oldalról közelíti meg a régmúlt történéseit, két hatalmas játékos hosszú időn átívelő rivalizálása kapcsán. Borg és McEnroe 14 alkalommal találkoztak a pályán, hétszer az egyik nyert és (nem fogjátok kitalálni) hétszer a másik.
Miközben emberileg -látszólag legalábbis- szöges ellentétei voltak egymásnak, belül ugyanaz a tűz hajtotta mindkettejüket. Csak míg Borg maga volt a megtestesült jéghideg profizmus, addig John nem csupán belül, hanem a külvilág felé is hatalmas lánggal égett. Temperamentuma, megnyilvánulásai belakták az egész pályát.
Mindketten irtóra nehéz alakok. Sőt, ne szépítsük: elviselhetetlenek.
A film középpontjában látszólag -természetesen- a híres/hírhedt döntő áll, ám ez csupán a beetetés. Egy másfél órásra nyújtott drámai csata helyett betekintést kapunk két zseni fejébe és életébe: hogyan, de legfőképp miért váltak azzá, amik, milyen megpróbáltatások és küzdelmek repítették őket a sportág csúcsára.
Sajnos e tekintetben a film egy kissé elbillen és Borg útja sokkal nagyobb hangsúlyt kap. Ez nem szimpatizálás – szó sincs róla -, Metz-ék egy pillanatig sem próbálják szépíteni Björn jellemét, egész egyszerűen sokkal többet kapunk abból az útból, amit a svéd bejárt a döntőig, mint abból, amit az amerikai fenegyerek.
Ezen kívül azonban ha hiszitek, ha nem, különösebb hibát nem tudok felróni a filmnek. Jómagam nem vagyok a tenisz szerelmese (bár néha, ha odatévedek egy közvetítésre, akkor megesik, hogy ott ragadok), mégis tátott szájjal és izgulva néztem végig ezt a bő másfél órát.
A rendezés és a fényképezés egyaránt zseniális, gyönyörű képekkel operál a film és nagyon jól áll neki a hetvenes évek végi színvilág is.
Ami azonban a valódi hab a tortán az a két főszereplő, Sverrir Gudnason (Borg) és Shia LaBeouf (McEnroe). Nagyon nagy bajban lennék ha választanom kellene, hogy melyikük játéka volt emlékezetesebb, egy biztos: remélem, hogy Shia végre helyrejön agyilag, mert nekem nagy kedvencem és fáj látni, ahogy kiírja magát Hollywoodból.
Mit is mondhatnék így a végére? Nézd meg a Borg/McEnroe-t. Akkor is, ha amúgy a tenisz teljesen hidegen hagy, gondolj csak a Rush-ra: nem kell szeretni a Forma 1-et ahhoz, hogy jól szórakozz, nemde?
[fb_button]
Jó írás, adott egy végső lökést, hogy megnézzem, mellesleg a teniszt se útálom. 🙂 De…
Értem, hogy mit akarsz mondani, hogy: “és nagyon jól áll neki a hetvenes évek végi színvilág is.”, de bármilyen hihetetlen, 50 évvel ezelőtt az emberek ugyanolyan színesen láttak, mint most mi, sőt, az előző századeleji emberek se fekete-fehérben láttak. 🙂 Csak a rendezők, operatőrök szeretik ezzel a fogással réginek láttatni az eseményeket, mintha egy régi celluloid, vagy papírkép megfakult emlékei köszönnének vissza ránk. 🙂