Van valami egészen különös abban, amikor egy popsztár egyszer csak úgy dönt, hogy a saját életéből filmet csináltat. A Better Man pontosan ilyen vállalkozás: Robbie Williams története, amelyet maga a főhős is áldásával engedett a vászonra, sőt, mondhatni, maga a projekt lelke volt.
A probléma ott kezdődik, hogy ha valaki ilyen közel áll az alapanyaghoz, mindig fennáll a veszély, hogy a végeredmény inkább egy kicsit megszépített önarckép lesz, semmint kegyetlenül őszinte önvallomás. És hát Robbie Williams, akit a fél világ ismer a Take Thatből való botrányos kiválása, a szólókarrierje, a függőségei és persze az örökös exhibicionizmusa miatt, nem az a figura, aki könnyedén engedné, hogy valaki más mondja el helyette a saját történetét. Így hát a Better Man egyszerre próbál grandiózus, érzelmes és önironikus lenni, de közben valahogy mindig ott lebeg felette az árnyék: ez most tényleg Robbie őszinte története, vagy inkább Robbie története, ahogy szeretné, hogy emlékezzünk rá?
Better Man: Robbie Williams – lehet ezt a fickót nem szeretni?
A filmet Michael Gracey rendezte, akitől nem áll távol a zenés életrajzi műfaj, hiszen ő volt az, aki a The Greatest Showmant is tető alá hozta, és ott már megmutatta, hogy a giccs és a musicales túlzás bizony az ő kenyere. Nos, a Better Manben is bőven találunk ebből: a film időnként olyan, mintha egy rockkoncert és egy Broadway-show keverékét néznénk, közben pedig életrajzi drámát próbálna elmesélni. A stílus egyszerre színes, csillogó, túlzó, de valahogy mégis illik Williams figurájához, aki sosem volt a visszafogottság mintaképe. A kérdés inkább az, hogy ettől mennyire tud hiteles maradni a történet. Mert amíg Robbie a színpadon mindig is a túlzásokról, a pimaszságról és a harsányságról szólt, addig az életének legsötétebb fejezetei – a drog, az alkohol, a depresszió, a hírnévvel járó üresség – sokkal inkább a csendről, a magányról és a megtörtségről szólnának. A film viszont mintha képtelen lenne teljesen komolyan venni ezeket a pillanatokat, és minden drámai zuhanást valahogy felold egy túlhangsúlyozott, szinte szürreális vizuális trükkel.
A főszereplő Archie Madekwe, aki Williams fiatalabb önmagát játssza, derekasan helytáll, de mégis van valami furcsa benne. Mintha a film nem is annyira rá, hanem inkább Robbie igazi személyiségére épülne, hiszen maga a popsztár is megjelenik a történetben: idősebb énjét saját maga alakítja, így gyakran látjuk, ahogy szinte a múltbéli önmagával beszélget. Ez az ötlet elsőre frappáns, sőt kifejezetten szellemes megoldás lehetne, hiszen így Robbie mintegy szembenéz önmagával, a saját démonaival és hibáival. Csakhogy a kivitelezés sokszor inkább esetlen és mesterkélt, mint megrázó vagy őszinte. Az embernek az az érzése támad, hogy itt nem a valós Robbie-t látjuk szembenézni saját démonaival, hanem a Robbie által gondosan felügyelt, megengedett és kontrollált változatát.
Érdekes, hogy a film legjobb pillanatai nem is feltétlenül a Take That korszakban vagy a szólókarrier csúcsán játszódnak, hanem azokban a csendesebb, egyszerűbb jelenetekben, amikor Robbie próbál ember maradni a hírnév mögött.
Egy-egy elcsípett pillanat, amikor tényleg átjön, hogy a csillogás mögött ott a bizonytalanság, a kétely és az önutálat – ezek azok a részek, amikben a Better Man megmutatja, mennyi potenciál lett volna benne. Sajnos azonban a legtöbbször a nagy, bombasztikus megoldások győznek, mintha a film attól félne, hogy a közönség unatkozna, ha egyszer tényleg csöndben maradna pár percre.
Ami viszont vitathatatlan: a filmnek van ritmusa. Gracey pontosan tudja, hogyan kell popikonról filmet csinálni úgy, hogy az végig szórakoztató maradjon. A zene természetesen sokat hozzátesz: Williams legnagyobb slágerei sorra felcsendülnek, és ezeknél a jeleneteknél nehéz nem belefeledkezni a nosztalgiába. Akár szeretted a kilencvenes évek végén Robbie-t, akár csak most találkozol vele először, a „Feel” vagy az „Angels” alatt egyszerűen működik a varázslat. Ugyanakkor ezek a dalok néha inkább menekülőútvonalként szolgálnak: amikor a történet nehéz részéhez érnénk, jön egy jól ismert szám, a közönség megnyugszik, és a film máris elkerüli a valódi szembenézést.
A kritikai fogadtatás emiatt elég vegyes lett. Vannak, akik szerint a Better Man bátor vállalkozás, hiszen ritka, hogy valaki saját démonait ilyen közvetlenül vigye vászonra, és még ritkább, hogy ennyire kreatív, szinte önreflexív formában tegye. Mások viszont úgy látják, hogy a film leginkább egy hosszúra nyújtott, túl drága promóvideó, amely inkább építi Robbie Williams kultuszát, mintsem hogy tényleg dekonstruálná azt. És ha őszinték akarunk lenni, mindkét olvasatban van igazság. Robbie egyszerre bátor és óvatos ebben a filmben: bátor, mert tényleg bevállalja, hogy ő maga álljon a kamera elé, és óvatos, mert csak annyit enged látni, amennyit biztonságosnak ítél.
A nézőként átélt élmény így meglehetősen kettős.
Egyrészt ott van a szórakoztató, energikus, sokszor szinte show-jellegű film, ami leköt, megmosolyogtat és néha még meg is hat. Másrészt ott a hiányérzet: az, hogy Robbie Williams története ennél sokkal keményebb, sokkal nyersebb, sokkal emberibb lenne, ha nem próbálnák ennyire szépen becsomagolni. A Better Man így inkább tűnik egy óvatos önterápiának, mintsem könyörtelen vallomásnak.
Végső soron a film pontosan olyan, mint maga Robbie Williams: egyszerre szórakoztató és frusztráló, nagyszabású és esendő, harsány és mélyen emberi. Ha rajongó vagy, imádni fogod, mert újraélheted kedvenc dalaidat, és közelebb kerülhetsz a sztárhoz, akit eddig csak a színpadról ismertél. Ha viszont kritikus szemmel nézed, hiányozni fog belőle a valódi őszinteség, az a fajta bátorság, ami nemcsak megmutatja a sötét foltokat, hanem hagyja is, hogy a maga teljességében lássuk őket.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!