Hajdu Szabolcs egyike azon kortárs rendezőinknek, akinek a munkáira nagyon érdemes odafigyelni.
Szabolcs minden filmjével megpróbál szakítani a műfaji skatulyákkal, gondoljunk csak a Bibliotheque Pascal-ra, a Tamarára, vagy épp az Ernelláék Farkaséknál című remek alkotársra.
Ez utóbbi párhuzamba állítható a Békeidővel, mert ahogy ott is, úgy a Békeidő esetében is mi leszünk a légy a falon, újra lehetőségünk lesz bekukucskálni életekbe, kapcsolatokba, barátságokba.
Ezúttal egy sokkal inkább széttagolt “történettel” készült nekünk Szabolcs, a macskaköröm pedig nem véletlen.
A szó szoros értelmébe vett – az egész filmen átívelő – történet ugyanis nincsen. Ahogy főszereplőnk sincs, hisz sok kis, egymástól független (vagy majdnem teljesen független) életpillanatba nyerünk bepillantást.
Egy kiábrándult feleség, egy a saját családjától elhidegült pap, az élet minden területén gyötrődő színész és egy nagyon furcsa taxisofőt: a lista nem teljes, de talán nem is olyan fontos, hogy most az legyen, Hajdu Szabolcs ugyanis a karakterei mellett sokkal inkább az idegpályáinkkal játszik.
A sarokból végignézett beszélgetések – konfliktusok ugyanis egytől egyig úgy vannak összerakva, hogy akár velünk is megtörténhetnének, ám ezzel együtt, vagy épp emiatt végig kényelmetlenül fészkalódunk a székünkben. Rendkívül életszagú dialógusok, folyamatosan változó alá-fölé rendeltségi viszonyok és gránátként robbanó, kisemberben felgyülemlett feszültségek.
Ismerősen hangzik ugye?
Mert hát kevés kellemetlenebb dolog létezik annál, mint amikor tükröt tartanak elénk, és abban kell nézni magunkat. Egyre több és több hibát találunk a képben.
És ha nem is magunkra, akkor ismerősökre, barátokra, családtagokra ismerhetünk rá… na ebben (is) zseniális a Békeidő.
Na meg a castingba is: minden színész 110%-ot nyújt, s ugyan én elégedetten szemlélem a magyar filmgyártás felvirágzását, de ilyen hibátlan színészgárdát ritkán látni egyben.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!