Mel Gibson ezúttal is pontosan azt csinálja, amihez igazán ért: egy kitaszított karakter a világ ellen, aki önfeláldozóan megy, hajt, tűr és mindezt úgy, hogy mindenféle stikli, vagy múltbéli bűn ellenére simán tud neki szorítani a néző. Mintha csak épp róla szólna, nem is Link-ről, a volt fegyencről.
Pedig főszereplőnk ezúttal Link (Gibson), a volt sittes, aki próbál jó útra térni és maga mögött hagyni a régi botlásokat (érezhető a párhuzam, igaz?), s egy lakókocsiban tengeti mindennapjait a sivatagban, a betevőt pedig az ottani népek kivarrásából keresi meg. Az élet azonban sosem hagyja, hogy az ember túlságosan úgy érezze, hogy minden a megfelelő mederben csorog, nincs ez másképp most sem (ráadásul akkor miről szólna a film).
Így hát felbukkan a férfi évek óta nem látott lánya Lydia (Erin Moriarty), aki nem azért jött, hogy születésnapján felköszöntse a (Blood) fatert, hanem mert összecsaptak a feje fölött a hullámok, ráadásul nem kicsit, hanem nagyon, mert a barátját megkínálja némi ólommal és hát a srác éppenséggel a mexikói drogbáró unokaöccse. Így aztán nemcsak a zsaruk, de a mexikóiak is ott lihegnek a lány nyakában, akinek menekülnie kell, de így is elég kilátástalan a helyzete.
Mit tesz ilyenkor egy jó apa? Foggal-körömmel megvédi a lányát, mellette persze valahogy megpróbálja helyrehozni azt, amit már rég helyre kellett volna: kettejük kapcsolatát. Itt pedig elértünk a film egyetlen hibájához – ami nem is hiba, csak sokaknak fog csalódást okozni.
A Blood Father ugyanis csak baromi nagy jóindulattal nevezhető akciófilmnek. Bár minden azt sugallta (a plakáttól, a címig, a trailertől a sztoriig), hogy itt pörgés lesz 90 percen keresztül, ez nem egy ilyen mozi. A hangsúly itt a drámán, a vezeklésen (és a kikacsintáson) van, amit megspékeltek jó néhány akció dús pillanattal.
Ha erre felkészültünk, akkor viszont nincs okunk panaszra, ugyanis még a szőrösebb szívű énem se talál belekötni valót a filmben. Gibson hozza azt a figurát, amit a karakter megkíván (azaz saját magát, így nem is kérdés, hogy az alakítása tökéletes), Erin Moriarty is remek választás volt, ráadásul a lázadó, bizonytalan kamasz is bőven elég érdekes karakter, a kettejük kapcsolata pedig egy pillanatig sem unalmas, sőt.
Köszönhetően nagyrészt annak, hogy Jean-François Richet jó érzékkel gyúrta össze a különböző műfajokat: épp nem túl sok a dráma, épp elég az akció, pont kellően véres, és pont kellemesen mély a történet. Ráadásul a film is feszesre lett vágva, így nincsenek üresjáratok – tulajdonképpen, ahogy mondtam is, semmi, amibe bele kellene kötnöm.
Nagyon kellemes film lett Az utolsó emberig (elég szerencsétlen címválasztással), bár nem lesz emlékezetes, de párszor zokszó nélkül újra lehet nézni. Az információk alapján a Hacksaw Ridge nagyon jól sikerült, szóval lehet készülni: Mel Gibson lehet, hogy tényleg visszatért?
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!