Az öltöztető (2015) – kritika

Vannak filmek, darabok, melyeket kimondottan karakterre szabtak. Olyan alkotások, melyek a színészekre építenek, és semmi mást nem kívánnak, csakis tökéletes alakítást. Az ilyen színdarab vagy mozifilm óriási esély a nézőnek, mert valami egyedit, különlegeset láthat, és kiváló lehetőség a színésznek is, mert megmutathatja egyedülálló tehetségét.

Kivételes alkalmak ezek, melyek csak nagy ritkán adódnak az életben, és az eljátszásuk érettséget kíván.

Az öltöztető eredetileg egy 1980-as Broadway darab Ronald Harwood-tól, aki A zongorista forgatókönyvért 2003-ban a legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díját nyerte meg. A színdarab első filmes adaptációja még 1983-ban készült, Albert Finney és Tom Courtenay főszereplésével. 2015-ben a BBC dolgozta fel újra. Címszerepben két legendás művész: Anthony Hopkins és Ian McKellen, kettejük jutalomjátéka a film.

A történetben egy, a II. világháború idején, bombazápor közepette is működő társulat sokadik előadása előtti nyüzsgésébe nyerünk bepillantást. Lear királyt játszanák, de a címszereplőnek (Hopkins) nyoma vész. Öltöztetője (McKellen) próbálja egyben tartani a társulatot, amíg a már idős és kissé bogaras színészóriás össze nem szedi magát annyira, hogy visszataláljon a színpadra. A cselekmény klasszikus, színpadra írt darab. Az öltözők forgatagában játszódó események láttán mi is részeseivé válunk egy előadás zsúfolt előkészületeinek.

Egyszerre bohém és szomorú történet ez. Az élete alkonyán járó, kivételes tehetségű Sir éppen idegösszeomlást kap kezdés előtt, így cseppet sem fiatalabb segédje hosszú évtizedek alatt kialakított, magabiztos rutinnal igyekszik kézben tartani a káoszt. Minden perc számít. Az égből bombák hullanak, a nézőtér feszeng és még sehol a smink vagy az álszakáll.

Meg kell nyugtatni a művészt, újra el kell vele –sokadjára–hitetni: még mindig ő kell a népnek, rá vár mindenki,képes az újabb diadalra. A makacs öregúr kibírhatatlan természetű. Óriási tehetsége örök gyermeki daccal és kétséggel párosul.

Már nem bízik magában, de nem enged a profizmusa diktálta tempóból sem. Hol villámokat szór, hol könnyeket hullat idegességében, ráadásul az óriási felfordulás közepette szembesül olyan dolgokkal, miket hosszú évei alatt is csak sejtett.

Anthony Hopkins erőteljes karaktere és Ian McKellen finom alázatossága tökéletes párost alkotnak. A két legendás színészóriás játszi könnyedséggel uralja a képernyőt. Ha kell, zeng a terem, remegnek a falak, máskor kétségbeesetten ölelik egymást ijedtségükben. Remek mellékszereplőkkel egészül ki a gárda Emily Wattson-nal (Hullámtörés) és Vanessa Kirby-vel (Everest).

Richard Eyre az Egy botrány részletei (2006) kiváló rendezőjének kezében avanzsált a néhai színdarab tévéfilmmé. Az operatőri munka, a zenei aláfestés mind remekül megállja a helyét, bár ezzel a szereposztással valószínűleg egy puritán porondon is izzana a légkör.

Elsőrangú színészek magabiztos játéka és a remek rendezés jóvoltából Az öltöztető minőségi 100 perce remek szórakozást nyújt a műfaj kedvelőinek.

[fb_button]