Az ifjú pápa (2016) – az első évad után – sorozatkritika

Az Ifjúság és a Nagy Szépség géniusz rendezője visszatért, ezúttal azonban tíz epizód formájába öntötte gondolatai nagyságát és sokszínűségét. Jude Law pedig pápa lett, és milyen jól tette.

Mikor először olvastam a hírt, hogy Sorrentino egy amerikait a középpontba állítva fog levezényelni egy prémium sorozatot, nem voltak különösebb elvárásaim a megvalósítással kapcsolatban. Arra számítottam, hogy a mesterhez mérten nem mindenki számára lesz könnyen fogyasztható a végeredmény, és nem is a világméretű publikumot célozza meg vele. Milyen jól tette, hogy tovább lépdelt az eddig kitaposott ösvényen!

A tény, hogy a néző egy szürrealista elemekkel gazdagított, művészi kálváriát csodálhat tíz epizódon keresztül, sokakat elrettenthet akár már az első rész végignézésétől is. Elvégre nem minden prológus kezdődik egy csecsemőhegy (!!!) alól kimászó fiatal kinézetű pápával. És ez még csak a jéghegy csúcsa. A rendező-író olyan mélységekig merészkedett a teljes stábbal egyetemben, hogy a legtöbb kezdő hollywoodi filmes sikítva rohant volna vissza egy habkönnyű játékfilm leforgatása felé. Persze aki tisztában van Sorrentino korábbi munkásságával, tudhatja, hogy olykor okvetlen is előkerül a szexualitás, az erőteljes társadalomkritika, erőszak, erőteljes szimbolizmus, a társadalmi normák teljes elvetése, illetve a felsőbb hatalomhoz való viszony megnyilvánulása (jelen esetben Isten). Ezekkel a sajátosságokkal hellyel-helyközzel találkozhatunk, komótosan szórva el őket a történet szimmetriapályáján.

Hogy a feszültség oldódjon, időnként azért kapunk teljesen indokolatlan, vagy éppen kellő cinizmusba mártott humoradagokat.

Amikor a pápa ugrani noszogatja a frissen érkezett kengurut, egyenesen az évad egyik legemlékezetesebb pillanata.

Azonban dráma révén nem egyszer fogja búba mosdatni korai örömünket. A halál, kegyetlenség, elveszettség bármelyik sarokban ott leselkedhet, amire nem csak, hogy a pápa, de még mi, külső szemlélők sem leszünk teljes mértékben felkészülve. Isten, pedig, mint külső szemlélő, szintén csak magatehetetlenül nézi végig a szörnyű események sorozatát. Vagy mégsem? Nos, a jó és a rossz alapkoncepció nem mindig tűnhet teljesen fair-nek, s még ha el is ítélünk valakit első ránézésére, lehet, hogy magunkkal szúrunk ki. Főleg a továbbiakra nézve.

Mitől lesz valaki jó pápa? Mennyire kell megfontoltan egyensúlyozni Isten és a világi normák libikókáján? Tényleg ennyi tekintet szegeződik egy-egy megmozdulásra? XIII. Piusz (alias Jude Law) tekintete már az első másodpercektől kezdve tökéletesen adja vissza e kérdésekre és ezernyi más dologra való reflektálását. ‘Tehát ilyen, mikor egy amerikai pápa irányítja az egész egyházat…’ – gondolkodtam el többször is egyes epizódok alatt. Mert ugye nem elég a tudat, hogy egy – teljesen valószerűtlen  – idea valósággá (egy amerikait pápának? ráadásul a 30-as éveiben járót?) válik, még hitelesnek is kell tűnnie. Law pedig élete alakítását nyújtja e tízórás filmben, legyen szó komolyabb hangvételű párbeszédről a bíborosok körében vagy épp csak cigarettája meggyújtásáról. Eleinte persze voltak kétségeim, de mikor kezdtek értelmet nyerni bizonyos hátra – és előreutalások, gombóccal a torkomban vártam az események további kibontakozását. Mondanom sem kell, hogy nem csalódtam.

Apropó, színészek. A színészi játék egytől egyig páratlan, legyen szó a szószátyár Cécile de France-ról, vagy épp a mindig tökéletes Diane Keaton-ról; az összes szituációban a karakterükkel maradnak.

Nagyrészt azonban a bíborosok kapnak fejtegetni való s olykor kellően csípős helyzeteket. Igyekeznek megfelelni őméltóságának, közben pedig a ranglétrán is igyekeznek feljebb csúszni (már ha lehetséges egyáltalán…). A mindig zsémbes Voiello (Silvio Orlando) kétségkívül az egyik legjobban megformált karakter, személy szerint az ő jelenlétét élveztem leginkább a történések alatt (no meg persze Law pápai őszinteségét). Akad azonban még rengeteg mellékszereplő is, egyre érdekesebbé és kuszábbá téve az olykor már szinte tökéletessé megírt történeti szálat. Konkrétan az egész vatikáni központ életébe nyerhetünk betekintést, pofátlanul hiteles megvalósításban.

Utoljára talán a Hátrahagyottak 2. évadának fináléja után éreztem, amit Az ifjú pápa első évada után. A katarzis – melyet flashback-ek és bevillanó emlékképek formájában olajoznak meg már a legelső részektől kezdve – még egy szintet ugrik az utolsó két rész alatt. Gyakorlatilag ennél feljebb már nem lehet tenni a lécet, legyen szó a tökéletesen megírt cselekményről, az adott szituációhoz teljesen passzoló zenéről, vagy éppen a mesébe exponált képek kavalkádjáról. Sorrentino nem csak megreformálta a kis képernyős jövőképet, olyan szellemi útravalót ad kezeinkbe, amit nem egy könnyen fogunk tudni megemészteni az utazás során. S ha sikerülne is, teljes rálátást kapnánk az isteni szikra egy darabkájára. Legyen az akár ebből a világból, akár a következőből.

Azt azért még hozzátenném, hogy aki nagy mértékben vallásellenes, vagy teljesen megveti a katolikus egyház részbeli alapjait támasztó produktumokat, nem ajánlom erőltetni a rendező pápai karakterdrámáját. Máskülönben viszont nem mindennapi élménnyel lesz gazdagabb.
-Sóvári Dávid-

[fb_button]