Dan Fogelman a Danny Collins után ismét filmrendezésre adta a fejét és tekinytve hogy a 2015-ös Al Pacino-s dráma óta megtalálta a Szent Grált, nagyjából borítékolható volt, hogy milyen is lesz Az élet maga.
Mert 2016-ban ugye Fogelman útjára engedte szerelemgyerekét, a Rólunk szólt-t, ami lassan a végéhez közeledik ugyan, de azt hiszem hogy nyugodtan mondhatom, hogy az utóbbi évek egyik legjobb sorozata.
Akinek esetleg eddig kimaradt, az mindenképpen tegyen vele egy próbát, pláne ha fogékony a műfajra, mert az egyszerű recept ennél a szériánál tökéletesen működik.
Az egyszerű recept pedig… maga az élet. Mert ahogy a Rólunk szól talán legnagyobb erénye az, hogy egy picit tényleg rólunk – nézőkről – szól, úgy az Élet maga is beszédes címmel bír: egy (két) szerelmespár és az őt körülvevők története ez. Egy olyan filmben, ahol a körítés és Fogelman személye sokkal fontosabb, mint a másfél mondatban összefoglalható szinopszis.
Annak ellenére, hogy én a Rólunk szólt kifejezetten imádom, és ez a mozi is tetszett, tisztában vagyok vele, hogy sokatok számára nem lesz nagy kedvenc, és villámgyorsan a megosztó kategóriába kerül majd.
Mert Fogelman stílusát és eszközeit…nos azt szeretni kell ahhoz hogy igazán élvezzük azt az érzelmi hullámvasutat, ami itt vár ránk.
Most sokan azt gondoljátok, hogy csak vagdalkozok itt a jól bevált jelzőkkel, de higgyétek el, erről szó sincs. Az élet magához hasonló érzelmi hullámvasúttal nem mostanában találkoztam, ráadásul az ötletes megoldások mellett olyan szinten patikamérleggel kimérten adagolja hol a drámát, hol a humort, hol a tragédiát, hogy azt tanítani lehetne.
Csakhogy ahol patikamérleggel mérik a hozzávalókat, ott bizony felsejlik az emberben, hogy mennyire szívből jövő az amit lát és mennyire egy jól bevált recept végterméke.
Nos a titok az, hogy én ezen nézés közben nem gondolkoztam. Utána már persze végigfutott az agyamon, hogy rendesen meg lettem vezetve, de ez az élményből már nem vesz le semmit.
Mert az Élet maga az első bő órájában – műfaján belül – tökéletes. Megnevettet, megríkat, meglep – és ezt a hármat kénye-kedve szerint keveri, hogy újra és újra meghökkenjünk, meghatódjunk. Aztán a szufla a legvégére elfogy, illetve hát nem is a szufla, sokkal inkább a bátorság, így a lezárás hagy egy kis utóízt a szánkban. No nem keserűt, inkább túlságosan édeset, ha értitek hogy értem.
A történetbe a fent vázoltaknál jobban nem mennék bele. Emberi sorsok, szerelmek, gyermekek, az élet.
Ennyi és nem több – de Fogelman már bizonyította, hogy ennél többre nincs is szükség, és teljesen igaza van.
Szóval… hát ez az élet maga, mi mást is mondhatnék. Ez egy remek film – ha magával ragad. Viszont ha zavar az, ha egy picit manipulálni próbálnak és előre eltervezetten játszanak az érzelmeiddel (tegyék azt bármilyen profi módon is), akkor lehet, hogy ez nem a te filmed.
Én azt mondom, hogy mindenképpen adj neki egy esélyt. Ha szereted a Rólunk szól-t, akkor különösképp, jó eséllyel ez a te filmed lesz.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!