Oké, általában az ilyen filmeket ha tehetem, akkor elkerülöm. Semmi előítélet, vagy utálkozás, csak legtöbbször úgy vagyok vele, hogy erre sajna nekem nincs időm.
Persze kell néha a tesztoszteronbomba, de általában ez valami olyan tévéfilmes minőséggel párosul, amiből már jó régen kinőttem.
Mert hát valljuk be: a nyolcvanas évek gyermekeként nekem volt egy Steven Seagalom, meg volt két tökéletes katonám… szép volt, jó volt, elég volt. Illetve ha elég nem is volt, de már jóval kevesebbel beérem, és amikor ilyenre fáj a fogam, akkor előveszek valami klasszik Statham mozit, aztán megvagyok megint egy évre.
Viszont néha beleszaladok egy-egy ilyen filmbe, és az Avengement kapcsán az fogalmazódott meg bennem, hogy bizony itt lenne az ideje annak, hogy Scott Adkins végre elhagyja a kis pályát.
A csávóban van valami, na nem feltétlenül a Shakespeare színdarabba kívánkozó kifejező tekintete, de neki már rég az új akcióhősnek kellene lennie. Úgy értem szép nagy stúdiófilmekben.
Mert srácok az a helyzet, hogy az Avengement egy jó film.
Pont attól, amitől a jó pizza is jó. Mert a jó pizza az nem az, amelyikre úgy van pakolva a feltét, hogy végigfolyik az alkarunkon. Nem. Az igazán jó, tradicionálisan olasz pizza attól kiváló, hogy kevés, ám minőségi alapanyagból készül. Akárcsak az Avengement.
Mert a brutál tesztoszteron mozikat nem kell túlbonyolítani. Adott egy “főhős”, jelen esetben a kisstílű bűnöző Cain (Adkins), aki úszik az árral, mígnem egyszer jól felültetik. Megy a kóterba, ahol aztán arculcsapja a valódi világ, és kénytelen betonkeményre képeznie magát, közben meg balhé balhét követ (mert hát megpróbál életben maradni bent), aminek következtében a büntetése kitart úgy nagyjából örökre.
Cain azonban a saját kezébe veszi a sorsát: megpattan és és csak egy cél vezérli: hogy leszámoljon azokkal, akik alátettek.
Ennyi. Kőkemény bosszúmozi, egyszerű sztorival, valóságszagúan, kőkemény bunyókkal. Tudjátok, olyan típusú bunyókkal, amiknél a rendező meg az operatőr nem próbálja meg idegrángásokkal elcsalni a pofonokat. Nem arra játszanak, hogy hányingert kapj a villámgyors vágásoktól. Nem. Itt bunyó van. Itt leszámolás van.
Itt ugyan nem vár óriási csavar a végén, cserébe azt a történetet, amit kapunk, azt kellő dinamizmussal adja át a film. Régi vágásúan, de talán ebben rejlik a legnagyobb varázsa. Nincs túlnyújtva, másfél óra tokkal-vonóval, de nem is unatkozunk egyetlen percig sem.
És hát kell ennél több? Nekem nem.
Persze nem váltja meg a világot, meg láttunk már ilyet… tudom-tudom. De akkor is: egyre kevesebben veszik a bátorságot, hogy letegyenek az asztalra egy klasszikus, nyers őszinte akciómozit. És én hálás vagyok érte.
Úgyhogy remélem, hogy egyszer Adkins megkapja az esélyt egy igazán nagy filmre, mert őszintén azt gondolom, hogy a srác megérdemelné. Benne ott van az a plusz, amitől valaki akciósztár lehet. És ez a plusz kevesekben van meg.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!