Annabelle 3 (2019) – kritika

Szóval itt van nekünk James Wan kis horroruniverzuma, ami egyre csak bővül, de néha azt érezzük, hogy ezt már rég le kellett volna zárni.

Félre ne értsetek, van ezek között a filmek között meglepően jó és maradandó, a Démonok között részek, sőt még az előző Annabelle is tetszetős volt, de ezek mellett azért bőven kijutott nekünk a felejthető alkotásokból is, gondoljunk csak A gyászoló asszony átkára, vagy épp Az apácára.

Az Annabelle 3 alapvetően kilóg ebből a sormintából, aminek egyrészt lehet örülni, másrészt lehet miatta bosszankodni, ez azonban elsősorban rajtatok, nézőkön fog múlni.

Az alaptörténet – meg úgy az egész sztori – nincs agyonkomplikálva, és akkor rendkívül finoman fogalmaztam.

Ed (Patrick Wilson) és Lorraine (Vera Farmiga) szerencsésen megkaparintották az elátkozott babát, és sok más hasonlóan tüneményes démoni erejű köcöllékkel együtt jól el is zárják azt… a saját házukban.

Mindezek után természetesen cseppet sem meglepő, hogy fogják magukat és kiruccannak, Judy (McKenna Grace) nevű lányukat pedig otthon hagyják egy tini bébiszitterrel, Mary-vel (Madison Iseman), akihez persze majd csatlakozik a bff-je, aki hogy-hogy nem erősen érdeklődik a természetfeletti iránt, szóval bekukkant a pincébe, de csak hogy a nyakukra szabadítsa az összes gonoszt.

Ennyike. Amiért nem futottam ki sírva a vetítésről… nos az nem a sztori, de szerintem erre már ti is rájöttetek.

Gary Dauberman ugyanis valószínűleg már az elejétől fogva sejtette, hogy ha ezt egy paráztatós, démonbabás, jumpscare-es mozinak akarja majd eladni, akkor ebből csúfos bukás lesz, és ha valakinek, hát neki érdemes hallgatni a megérzéseire, hisz az tény és való, hogy ez az első rendezése, de horror forgatókönyvek írásában már szerzett némi gyakorlatot (Az 1-2, Az apáca, Annabelle 2, meg még egy rakat horror). Szóval úgy döntött, hogy visszanyúl a hőskorba – az amúgy is menő most – és a nyolcvanas évek tinifilmjeit megidézve némi horrorfűszerrel megspékelve kotyvaszt valamit.

Ez a valami pedig meglepően jól fogyasztható desszert lett.

Az egyetlen, amit érdemes elengedni, azok az elvárások egy keményvonalas horror iránt, mert itt abból maximum nagyon kis ízelítőt kapunk. Helyette beköszön a tiniszerelem, beköszönnek humoros gegek – megjegyezném: meglepően jól működő feszültségoldó betétek ezek – és az egész hangulat sokkal könnyedebb, mint ahogy azt várni lehet: akik nagyon nem mernek horrort nézni, azok is nyugodtan tehetnek vele egy próbát, hirtelen ijesztgetésből nem sokkal találkoznak majd.

Nos örömtáncot azért – sajna – nem fogunk járni: az üdítő felütés a végére kliséháborúba csap át.

Elszabadulnak a démonok, elszabadulnak a tinik és a szemünk előtt bontakozik ki a sikoltós káosz, aminek mondjuk megvan a különleges bája, de nem véletlenül kopott ez ki az évtizedek folyamán a horrorokból.

Szóval az Annabelle 3 meglepően szórakoztatóra sikerült, mindenképpen erősebb, mint az első rész – persze ez nem túl nagy dicséret -.

Ugyanakkor még mindig nagyon nehéz eldönteni, hogy van-e ebben az univerzumban szufla – vagy másképp fogalmazva, van-e létjogosultsága ezeknek a filmeknek. Adnak-e hozzá bármit a horror műfajához.

Vagy elég annyi, hogy másfél órára szórakoztatnak, aztán a feledés homályába vesznek? Ezt már döntsétek el ti.
[fb_button]