Alfa (2018) – kritika

Az ember-állat kapcsolat mindig jó táptalaj egy filmnek, hát még ha legjobb, négylábú barátainkról van szó.

Mert legyünk őszinték: talán csak a legszőrösszívűbbek mondhatják el magukról, hogy nem morzsoltak el egy könnycseppet a Hachi végén, s alapjában, ha egy kutya az egyik főszereplő (Egyik kopó másik eb, Marley meg én, stb stb), abból nagyon könnyű kihozni valamit, ami hat a néző érzelmeire. Onnantól pedig hogy ez megvan, nyert ügye van a készítőknek.

Az Alfa is ezt a receptet próbálta adaptálni, több-kevesebb sikerrel. A felállás ugyanis a fent említett mozikhoz képest egy kicsit más, de a mag az ugyanaz.

A régmúltban járunk, még javában tombol az utolsó jégkorszak. Főhősünk Keda (Kodi Smit-McPhee) a törzsfőnök fia és élete első vadászatára készül. Ez ezekben az időkben még egész mást jelentett, mint napjainkban, hisz az élelemszerzés ezen formája még javában életveszélyes kalandnak ígérkezett.

Keda ráadásuk a romantikus filmek tipikus főhőse: a legkisebb királyfi, aki a szíve után megy – szóval értitek.

A vadászat megkezdődik, a baj pedig annak rendje és módja szerint be is üt: egy bölény felökleli a fiút, akiről társai azt gondolják, hogy odaveszett. Miután nagyjából összeszedi magát, Keda ráébred, hogy egyedül maradt és valahogy haza kell jutnia, ha életben akar maradni. Ez egyedül ugyan szinte lehetetlen vállalkozás, de szerencsére a kalandban akad egy társa: egy farkas, aki mellészegődve segíti a hazavezető úton.

Ember és farkas (kutya) barátságának első története ez, amely rengeteg lehetőséget rejtett magában és amely lehetőségekből sokat valóra is váltottak a készítők.

Kár, hogy alapvető hibákon csúszik el a mozi, mert ha ezekre odafigyeltek volna, egy igazán emlékezetes filmmel bővült volna a repertoár.

A látvány -és ezzel együtt az atmoszféra, a hangulat- ugyanis parádés. Ezt ne úgy értsétek, hogy rendben van, jól néz ki: tényleg parádés, elsőosztályú, kis túlzással sokszor lélegzetelállító.

Ez azonban kevés a valódi üdvösséghez. A legnagyobb szívfájdalom az Alfával kapcsolatban az az, hogy érezhetően a készítők sem tudták eldönteni, hogy mit szeretnének kezdeni az alkotásukkal.

Az Alfa ugyanis családi mozinak, ember és kutya egymásra találásának túlságosan vad, túlságosan nyers, túlságosan nem gyerekbarát. Túlélőfilmnek viszont kevés: nincs benne valódi feszültség, így a végeredmény egy olyan hibrid, ami ugyan gyönyörű, de pontatlanságokkal tarkított, könnyen emészthető, tartalmilag meglehetősen hiányos kalandfilmnek nevezhető csupán.

Hogy ez hatalmas katasztrófa lenne?

Nem gondolnám. Ugyanakkor az egy kicsit fájdalmas, hogy az Alfából egy sokkal jobb filmet is ki lehetett volna hozni, ha bátran elindulnak egy túlélőmozi irányába, vagy épp ellenkezőleg, és csináltak volna egy vérbeli családi mozit belőle.

Azonban így is tagadhatatlan, hogy az Alfa egy nagyon szép film, sajnos elsősorban a szemünknek és nem a szívünknek gyönyörű.