Ha egy film Judi Dench nevével van fémjelezve, az mindig egy jó ómen.
Hát még hogyha igaz történetre alapuló kémfilmről van szó – gondolhatnánk.
Nos az igazság az, hogy a színészlegenda ezúttal is kifogástalan, a sztori pedig valóban mozivászonért kiált, sajnos azonban a kivitelezés – ha nem is nevezhető rossznak – azért egy kihagyott ziccer lett.
Joan Stanley (Judi Dench) egy kedves, idős könyvtárosnő, aki nyugdíjas éveit tölti. Aztán egyik nap kopogtat nála az MI5, akik udvariasan megvádolják hazaárulással, ráadásul nem is alaptalanul.
Joan fiatalkorában fizikát tanult, majd a britek atomprogramjának fontos tagjává vált. A két atombomba bevetése (Hiroshima és Nagasaki) azonban valamit megváltoztatott a fiatalasszonyban és amikor az unokatestvér pár megkörnyékezi, akkor meghoz egy nagyon nehéz döntést.
Miszerint az atombomba – ha már megszületett -, akkor úgy jelenti a legkisebb veszélyt, ha mindkét háborúzó fél kezében ott van, így talán senki nem meri bevetni újra. Így hát… árulóvá lesz.
Szövevényes, rendkívül érdekes történet ez, melynek az alapját Melita Norwood 40 éves kémkedése szolgáltatta, azonban ahelyett, hogy Trevor Nunn egy érdekfeszítő kémfilmmé formálta volna, inkább egy beszélgetős szerelmi drámává alacsonyította le. Nagyon nagy kár érte.
Nehogy félreértsetek, a vörös ügynök nem egy rossz film, csupáncsak kihagyott (nagy) lehetőségek sorozata. Ahelyett, hogy egy feszült thrillert kaptunk volna, egy lassú, ráérős mélázás lett az egészből, aminek megvan persze a maga hangulata és egy-egy alakításra is érdemes odafigyelni (sajnos Dench fájóan kevés játékidőt kapott), de a szerelmi drámázás jóval nagyobb hangsúlyt kap, mint ahogy azt igényelnénk.
Az a része azonban még így is rendkívül érdekfeszítő, hogy Joan hogyan egyensúlyozott egy olyan korban, amikor a férfiak státusza még jóval erősebb volt a nőkénél, ráadásul az a dilemma, amit akkor átélt az időtlen: hazaárulásnak tekinthető-e az, ha egy tudós az emberiség védelmében segíti az ellenséget?
Nehéz kérdés, amit amúgy a film egész ügyesen boncolgat – mondom újra: kár, hogy a feszültségteremtés és a tempó már nem ment Nunn-nak -.
Így azonban “csak” egy középszerű, aránylag könnyen felejthető drámát kapunk, ami a téma szerelmeseinek azért nyújt némi élvezetet, illetve aki egy politikai-történelmi-szerelmi drámára áhítozna, az is adjon neki egy esélyt, de világmegváltó filmre sajnos nem érdemes számítanotok.
Azt azért remélem, hogy Judi Dench-et láthatom még hasonló szerepben, mert még ilyen rövid játékidővel is emlékezetes tudott maradni.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!