A torontói ember (2022) – kritika

Pedig azt kell mondjam, hogy ez amúgy egy tökéletes cucc lett volna a számára, persze ha nem így, – és valószínűleg ha nem Patrick Hughes készíti el ezt a filmet.

Hughes ugyanis meglehetősen önismétlővé vált, A sokkal több, mint testőr után – ami amúgy a maga módján szórakoztató volt – elkészítette a második részt, amit nem túl nagy gonoszság a részemről lelketlenséggel vádolni, majd következett a torontói ember, amit akár egy S-budget Hitman’s Bodyguard-nak is nevezhetnék, mert hát… tulajdonképpen tényleg az.

Ezzel persze önmagában még nem is feltétlen lenne probléma, azzal viszont már van, hogy ezekből a filmekből rengeteg készült az elmúlt 10-15 évben, és ha már ötletet lopunk, akkor azt legalább csináljuk jól.

A van egy profi – általában ugye bérgyilkos -, akihez valamilyen félreértés miatt becsatlakozik egy balfék felállás mindennek nevezhető, csak eredetinek nem. Ha már ebből az alapanyagból kell dolgozni – bár hát miért kellene, semmi sem kötelező -, akkor illik rendesen megfűszerezni a dolgot, hogy a végén valami könnyen fogyaszthatót kapjunk.

Most hogy túl vagyunk a főzős hasonlaton, mondom is, hogy mire gondolok. Például Ryan Reynolds és Sam Jackson párosa közt jó volt a kémia. Az Agyas és Agyatlanban dettó, de ha valaki nem csípi Sasha-t, akkor még mindig rá lehetett húzni, hogy legalább a poénokkal nem fukarkodtak.

Hughes azonban megkapta Kevin Hartot – félreértés ne essék, nem utálom, de szerintem szemernyi tehetség sem szorult belé, és azon túl, hogy alacsony, nem is nagyon van saját humora. Mellé becsatlakozott Woody Harrelson, akit persze már sokkal többre tartok, de itt nem kapott olyan anyagot, amiből túl sokat ki lehetett volna hozni, már ami a karakterét illeti.

Megtörténik a félreértés, Hartról azt hiszik, hogy ő a rettegett bérgyilkos, a torontói ember, aztán úgy alakul, hogy vinnie kell a karaktert tovább, amire hát épphogy nem képtelen, mert egy galamblelkű balfék. Nagyjából ennyi a történet, csetlésekkel, botlásokkal, pár jó poénnal – tényleg -, de ez a film ahogy jön, úgy megy is, és nemhogy évek múlva nem fogok vele példálózni, de holnaputánra azt is elfelejtem, hogy egyáltalán láttam.

Őszintén sajnálom, hogy a Netflix ennyire csak a biztonsági játékra megy – szinte bármiről is legyen szó -.

Adott volt egy zsáner, ami ordítva üvöltött azért, hogy csináljanak belőle egy kemény vígjátékot, telenyomva altesti poénokkal, de nem, ehelyett kapott egy PG-13-at, hogy kellőképp vissza kelljen fogni mindent és mindenkit.

Ennek az eredménye pedig egy teljesen középszerű, felejthető komédia, amire igazán haragudni se tud az ember – mert hát azért vannak pillanatai -, de azt is nehezen érteni, hogy miért is bólintottak rá a streaming szolgáltatónál.