Ez nem egy szokványos „coming-of-age” film, sokkal inkább egy lassan kibomló, szelíd, mégis feszültségekkel terhelt történet a női ébredésről, az anya-lánya kapcsolatok bonyolultságáról, és arról a közeg által ránk erőltetett szabályrendszerről, amely egyszerre kínál biztonságot és jelent korlátokat. A történet középpontjában a 16 éves Mira áll, aki egy szigorú, mégis idilli bentlakásos iskolában próbálja megtalálni a saját útját. Egy olyan világban él, ahol a fegyelem, az engedelmesség és a teljesítmény elvárásai mindennaposak, ahol a diákok látszólag tisztán körülhatárolt szerepekbe kényszerülnek, és ahol a hibázásnak, de még a vágy kimutatásának sincs igazi tere. Mira mindebben mégis egyre inkább saját testére és érzelmeire figyel, és ahogy lassan közeledik az érettséghez, úgy nyílik meg számára egy új világ, amit eddig elzárva tartottak előle.
A lányok már csak lányok – Girls Will Be Girls
A film egyik legerősebb szála az anya-lánya kapcsolat. Mira édesanyja, Anila, a maga módján ugyanúgy keresi az önazonosságot, mint a lánya. Talati rendezése itt mutatja meg igazán erejét: nem ítélkezik egyikük felett sem, hanem párhuzamosan vezeti a két nő történetét, rávilágítva arra, hogy a serdülőkor nem csupán a tinédzserek sajátja, hanem bizonyos értelemben minden életkorban visszatérő állapot. Ahogy Mira a szerelem és a vágy felé tapogatózik, úgy küzd Anila is a saját vágyaival, félelmeivel és hiányérzetével. Ez a kettősség – anya és lánya tükröződése – adja a film szívét, amelynek finom, olykor fájdalmas rezdülései sokkal erősebben hatnak, mint bármilyen hangos drámai fordulat.
A film atmoszférája lassú és türelmes. A rendező nem siet, inkább teret enged a csendeknek, a pillantásoknak, az apró gesztusoknak, amelyek sokszor többet árulnak el a szereplők belső világáról, mint bármilyen párbeszéd. Az operatőri munka a 4:3 képarányt választja, ezzel is szűk keretek közé szorítva a világot, amelyben Mira él – és ezzel vizuálisan is megmutatja azt a korlátozottságot, amit a fiatal lány nap mint nap átél. Ugyanakkor a himalájai környezet tágassága, a hegyek és a természet állandó jelenléte mintha arra emlékeztetne, hogy a keretek mögött mindig ott a lehetőség a kitörésre. Ez a kettősség – a szűkösség és a tágasság – végigkíséri a filmet, és szinte minden jelenetben ott bujkál.
A színészi alakítások külön kiemelendők.
A Mirát alakító Preeti Panigrahi első nagy szerepében egészen lenyűgöző: játékában ott van a kamaszlány bizonytalansága, a vágyakozás izgatottsága, és az a finom, szinte tapintható szorongás, ami minden tinédzser sajátja. Mellette Anila karaktere is rendkívül erős, hiszen ő nem a hagyományos „szigorú anya” archetípusa, hanem egy összetett, sokszor ellentmondásos figura, aki hol féltve óvja, hol féltékenyen rivalizál a saját lányával. Ez a dinamika adja a film érzelmi mélységét, amely gyakran zavarba ejtő, néha kényelmetlen is, de éppen ezért hiteles.
Sokan kifogásolták, hogy a film lassú tempója és visszafogott eseményvezetése nem mindenkit tud magával ragadni, és valóban: a Girls Will Be Girls nem a látványos fordulatokra épít.
Nem ad gyors kielégülést, inkább csendben bontja ki a történetet, mint egy lassan felnyíló virágot. Ez a tempó azonban azok számára, akik hajlandóak elmerülni a részletekben, rendkívüli élményt adhat. Talati nem csupán történetet mesél, hanem egy érzelmi állapotot, egy világérzést közvetít, amely hosszú ideig velünk marad.
A film egyik legerősebb üzenete, hogy a női tapasztalat sokféle és összetett, és hogy az ébredés, legyen az érzelmi, testi vagy szellemi, sosem egyszerű folyamat. A cím, Girls Will Be Girls, ironikusan játszik rá arra a patriarchális közhelyre, hogy „a lányok már csak ilyenek” – mintha minden hibájuk vagy vágyuk előre elrendelt lenne. A film azonban pontosan az ellenkezőjét mutatja meg: a lányok nem „ilyenek” vagy „olyanok”, hanem sokfélék, vágyakkal, félelmekkel és ellentmondásokkal teliek, akiket nem lehet egyetlen közhelybe sűríteni.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!