Van jó néhány olyan film, amit soha senkinek nem kéne újraforgatni, mert annyira a maga korának gyermeke, hogy azóta sem lehetne jobban, csak másképp csinálni.
Na, ilyen az 1994-es The Crow – A holló is, amely egyszerre volt tragikus, misztikus és a maga rock-gót módján kultikus. Brandon Lee utolsó filmje nemcsak egy ikonikus képregény-adaptáció lett, hanem egy korszak lenyomata, amitől minden fekete bőrdzsekis tinédzser úgy érezte, hogy van értelme fájdalmasan a távolba meredni egy esős, neonfényes utcán. És most, harminc évvel később, megérkezett az új verzió, ami megpróbálta leporolni a legendát – csak közben elfelejtette, hogy mitől lett a legenda egyáltalán legenda.
A Holló 2024 – avagy miért nem nyúlunk kult klasszikusokhoz
A sztori alapja persze most is ugyanaz: Eric és szerelme, Shelly brutális gyilkosság áldozatai lesznek, majd Eric visszatér a halálból, hogy hollóként vezérelt élőhalottként bosszút álljon azokon, akik elvették tőle az életét. Klasszikus bosszútörténet, amit a képregény is megírt, a ’94-es film is hűen átadott, és amit igazából nem nagyon kellett volna tovább csűrni-csavarni. De hát 2024 van, és Hollywoodban manapság minden reboot, remake, soft reboot vagy spinoff – tehát valahogy frissíteni kellett a képletet. A gond az, hogy a frissítés most leginkább abban merül ki, hogy minden úgy néz ki, mintha egy filterezett zenei klipben lennénk, és a történet mélysége megmaradt a „Spotify dark playlist” szintjén.
Eric Draven szerepében most Bill Skarsgård feszít, aki kétségtelenül ért a különös, nyugtalanító karakterekhez (lásd Az bohóca), és itt is mindent megtesz, hogy hozza a sötét, elátkozott antihőst.
Az arc, a mozgás, a gesztusok rendben vannak, a smink már kevésbé – valahogy inkább egy indie rockbandás frontemberre hasonlít, aki túl sokáig maradt a backstage-ben, mint egy halálból visszatért bosszúállóra. És itt jön a film első nagy problémája: a 2024-es Holló egyszerűen nem félelmetes, nem nyomasztó, és nem is igazán drámai. Inkább stílusgyakorlat. Mintha a rendező (Rupert Sanders) megnézte volna a ’90-es évek goth videoklipjeit, majd azt mondta volna: „Na, csináljunk belőle egy egész estés mozit.”
A történetvezetés is furcsa kettősségben szenved: egyrészt próbál hű maradni az eredetihez, másrészt belerak modern kliséket, de a kettő sehogy sem áll össze. A bosszúállás itt inkább stílusos akciómontázsok sorozata, mint valódi érzelmi ív. Amikor Eric szétcsap a gonoszok között, a koreográfia szép, a kameramunka elegáns, csak éppen a tét hiányzik. Nem érezzük át a fájdalmat, nem érezzük az elveszett szerelmet, csak nézzük, ahogy a főhős coolan pózol a kamerának. És ez baromi kevés, ha egy olyan filmhez mérjük, ami eredetileg a gyász és a szerelem tragikus elegyét vitte vászonra.
A hangulatot persze megpróbálják felhúzni a zenével: itt is van darkwave, itt is van ipari rock, meg minden, amitől az ember úgy érzi, mintha egy berlini techno klub előszobájában ragadt volna hajnalban.
Csakhogy a ’94-es The Crow soundtrackje korszakos lett, itt viszont a zene inkább csak háttérzaj. Nincs meg az a katartikus erő, amitől egy-egy dal örökre összeforrt a képekkel.
És akkor ott a legnagyobb probléma: a film egyszerűen nem tudja, mit akar mondani. Az eredeti Holló tragikus film volt – Brandon Lee halála miatt akaratlanul is szimbolikussá vált, de még önmagában is működött mint történet a veszteségről és a bosszúról. A 2024-es változat viszont csak egy újabb stílusos akciófilm a sok közül, amiben a „dark” esztétika fontosabb, mint a tartalom. Lehet rá mondani, hogy látványos, hogy modernebb, hogy Bill Skarsgård menőn néz ki a fekete sminkben – de az igazi szívet szorító mélység egyszerűen hiányzik.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!