Mindenki gyanús, aki él és mozog. Egyik detektív történetre sem igaz annyira, mint Agatha Christie 1934-es Gyilkosság az Orient expresszen c. könyvére. Sir Kenneth Charles Branagh, ki nyúlt már krimi klasszikus után (Mesterdetektív 2007.) összeszedte színtársulatának néhány illusztris tagját, mint például Sir Derek George Jacobit vagy Judy Dench-t, akikkel munkakapcsolata igen messzi időre nyúlik vissza.
Sir Branagh kicsit átfazonírozta az eredeti szereposztást és történetet, rávett néhány világsztárt, hogy kövesse, megtöltötte velük a calais-i hálókocsit a Simplon- Orient expresszen, hogy megidézzen egy klasszikus történetet, amelyben magára a főszerepet, Hercule Poirot osztotta.
Mi a poén abban, hogy Sir Kenneth Branagh eljátssza Poirot, hacsak az nem, hogy tud újat mondani. A retinánkba égett David Suchet féle Poirot nehéz meghaladni, 25 évig második bőrként feszült rá, könyvet is írt róla, (Poirot és én) és tiszteletbeli belga állampolgárságot kapott ez a paddingtoni születésű angol.
Albert Finney, Sir Peter Ustinov, Alfred Molina is megformálta már a detektívet, de hozzájuk és David Sutchet egoista nyárspolgárához képest Sir Branagh Poirot-jának újszerűsége abban rejlik, hogy közepesen súlyos kényszeressége mellett fejlődőképes és lelke is van. A film legjobb jelenetei közé tartozik, amikor Dickenst olvasva hahotázik vagy egy női kép előtt sóhajtozik.
Nem Szíriából indít a film, mint a regény, hanem Jeruzsálemből, mely 1934-ben brit mandátumterület, az oszmán-törökök vesztették el az első világháborúban, akárcsak a közép-kelet egy részét. Ez a film történeti kontextusa.
Az Isztambulból visszainduló Simplon-Orient luxusvonat calais-i kocsija annyira zsúfolt, hogy nehezen találnak helyet Poirot-nak, de mivel a Nemzetközi Hálókocsi Társaság igazgatója szintén belga, a dolog hamarost el lesz intézve.
Nem túl szerencsés gyilkosságot szervezni oda, ahol az utasok közt híres detektív van, de ami az elején szerencsétlenségnek tűnik, abból a végén még jó dolog is kisülhet.
A klasszikus történet szerint Mr. Ratchett (Johnny Depp) műkincskereskedő brutális gyilkosság áldozata lesz a vonaton. Nem olyan a filmben, mint amilyennek Poirot a könyvben látja, rács mögé zárt vadállatnak. Depp Mr. Ratchett-je inkább tűnik butának, korlátoltnak és erőszakosnak, mint félelmetesnek.
Persze, a gonoszság gyakran ölti magára a hétköznapiság álarcát. Ebben a zárt világként felfogható enteriőrben éppenséggel minden utasnak lenne indítéka a gyilkosság elkövetéséhez, ám furcsa mód mindenkinek kitűnő alibije is van.
Mindenkinek. A neves detektív a nyomozás és lélekelemzés során hiúságtompító tapasztalatra tesz szert, életveszélybe sodorja magát, ráadásul ellentmondásba kerül önmagával, mielőtt minden kérdés végére pont kerül.
A magas perspektívából indított, és a film során visszatérő felülről való fényképezés a kultúra és a természet metszéspontját szeretné kijelölni a néző számára. A sűrű hóval belepett Balkán a kelet ősi, szemet szemért, fogat fogért civilizálatlan késztetéseinek metaforája, mely jól ellenpontozza a kifinomult és elnyomó gyarmatbirodalom kisemberének brandjét, magát Poirot, a világ megismerhetőségében és racionalitásában vakon megbízó öntudatos és művelt kispolgárt, akinek ezt a hitét majd az eljövendő világtörténelmi események vastagon fogják átrajzolni.
A karteziánus elme nem találhatott volna megfelelőbb helyet, mint ennek az embernek a koponyája, melyben olyan etika uralkodik, mely kíméletlenül szétválasztja a helyest a helytelentől, ám később kénytelen lesz hevenyészve átrajzolni ezt a térképet. Az igazság kontextushoz kötötté, a racionális irracionálissá, a kanti imperativus pedig pragmatista etikává növi ki magát a fejében.
Nehéz nem észrevenni, hogy a kifejlet, a bűntény végső megoldása, a kulcsjelenet mennyire invokálja Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájának képi perspektíváját egy rendezői instrukció okán, egy fura antitézis, ahol Hercule Poirot kvázi Júdásként áll szemben a tizenkét apostolt idéző tragikusan sérült lelkű utassal, hogy egy brutális gyilkosság apológiája értelmet nyerhessen.
[fb_button]
Annak, akit ugyanúgy felhúzott a kritika, mint engem, és arra kíváncsi, hogy megnézze-e:
IGEN, érdemes megnézni, jó film. Annak is tetszeni fog, aki nem járatos Poiriot világában, aki nem olvasott Agatha Christiet, de talán még annak is, aki nem annyira rajong a krimikért. Nagyon jó szórakozás, szép képi világ, korrekt színészi játék, és ha nem ismered a sztorit, akkor szuper csavarok vannak benne.
Annak, aki a kritikát írta:
Csak a fejlődésedért fogalmaznám meg, hogy amit Te csináltál, az a hétköznapi ember számára nem túl irányadó. Értelmes embernek tartom magam, és én is tudok körülményesen fogalmazni, de a kritikád második része csak arra volt jó, hogy megcsillogtasd fantasztikus irodalmi, filozófiai és filmművészeti ismereteidet, hogy miután visszaolvasod a saját szavaid elégedetten nyugtázd, hogy mennyire művelt vagy és ma is mondtál valamit, amivel az átlag olvasó feletti felsőbbrendűséged kiélheted az interneten. Ez a kritika nem erre az oldalra való szerintem, nem a magamfajtának, aki magasról leszarja a kanti imperativust – már bocsánat – és csak arra kíváncsi, hogy egy hosszú nap után jól fogok-e szórakozni a filmen. Te is tudod, hogy az oldalnak nem a Nyugat olvasói a célközönsége, kérlek, légy oly nemes, hogy leereszkedsz a szintünkre,
abbahagyod a szellemi önkielégítésed,
és olyan kritikát írsz, ami alapján én, egy egyszerű mérnök eldönti, hogy ezen fog-e este jobban szórakozni vagy az Óriáscápa vs óriáspolip harmadik részén.
Ha úgy gondolod, valami felett elsiklottam, hajlandó vagyok módosítani a vélaményemen, válaszod előre is köszönöm.
Z
Egyetértek az előttem szólókkal… Azt hittem, hogy poénból írta a kritika írója e sorokat a végén…