28 évvel később (2025) – kritika

User Rating: 7

Huszonhárom év telt el azóta, hogy Danny Boyle és Alex Garland a 28 nappal később című filmmel gyakorlatilag újraírta a zombihorror szabálykönyvét. 




A fertőzöttek nem lassú, csoszogó rémek voltak többé, hanem villámgyors, dühödt bestiák, akiknek látványa már önmagában is adrenalint pumpált a nézőbe. A folytatás, a 28 héttel később még emelt is a téten, aztán hosszú évek csendje következett, és sokáig úgy tűnt, hogy a címben megbújó számsor nem lesz több szellemes játéknál. Most azonban itt van a 28 évvel később, amelynek már a létrejötte is kisebbfajta csoda, és amely ismét bizonyítja, hogy Boyle és Garland párosa nem felejtette el, hogyan kell rémálmot gyártani a közönségnek.

28 évvel később: a helyzet mit sem változott

A történet szerint a világ azóta valamennyire összekaparta magát a fertőzés első hullámai után, de a múlt sebei nem gyógyulnak be olyan könnyen. A vírus nem tűnt el, csak lappangott, és amikor újra felüti a fejét, az emberiség ismét ott találja magát, ahol évtizedekkel ezelőtt: a civilizáció szétesik, a remény pedig szinte azonnal elillan. Ebben a világban kell túlélniük Jodie Comer és Aaron Taylor-Johnson karaktereinek, akik nem hősök, nem szuperkatonák, hanem egyszerű túlélők, akiket bedobtak a vérrel és üvöltéssel átitatott húsdarálóba. Comer lehengerlő: arcán ott van a kétségbeesés, a félelem, de mellette a makacs élni akarás is. Taylor-Johnson inkább a törékeny férfi hős archetípusát hozza, akit nem szégyellünk együtt rettegve követni.

Boyle rendezése most is feszes, idegtépő és nyers, olyan, mintha a kamerát ráragasztották volna a káosz közepére.

Garland forgatókönyve nem hagy kényelmes kapaszkodókat: a film sötét, pesszimista, és nem érdekli, hogy a néző szeretne-e némi fényt látni az alagút végén. Az apokalipszis itt véglegesnek hat, és az igazi kérdés nem az, hogy ki marad életben, hanem az, hogy mennyi emberit őriz meg magában, mielőtt végleg elbukik.

A 28 évvel később egy olyan film, amely nyomasztóan aktuális: a világjárványokkal és társadalmi széthúzással terhelt korszakban szinte fájdalmasan ismerős érzés végignézni, ahogy a közösségek széthullanak, ahogy a félelem mindent felemészt. Nem csoda, hogy a film sokszor inkább tűnik társadalmi allegóriának, mint egyszerű zombihorrornak – és ez Garland írásának nagy ereje.

De ahogy az lenni szokott, nem minden tökéletes. A történet néha mintha túlságosan is rájátszana a nosztalgiára: ugyanazok a motívumok köszönnek vissza, amelyeket már láttunk az előző részekben, és bár a tálalás kíméletlenebb, az alapképlet nem sokat változott. Ráadásul a film annyira sötét és reménytelen, hogy sok néző számára egyszerűen túl sok lehet: itt tényleg nincs feloldozás, nincs menekvés, csak a csupasz, nyers túlélés.




Hogyan illeszkedik a 28 évvel később (és az előzmények) a zombiműfaj történetébe?

A 28 nappal később idején a zombifilmek már bőven kifáradtak: Romero lassan vánszorgó élőhalottjai kultikusak voltak ugyan, de a kilencvenes évekre a zsáner sokszor inkább paródiának hatott, mint valódi rémületnek. Boyle és Garland azonban új vért pumpált a műfajba – szó szerint és átvitt értelemben is. A gyorsan mozgó, dühödt fertőzöttek új fokra emelték a feszültséget, a digitális kézikamerás stílus pedig olyan valóságérzetet adott, amely addig szokatlan volt horrorban.

Ez a film indította el azt a hullámot, amelyből olyan művek is kinőttek, mint a Z világháború, a The Walking Dead vagy épp a modern videojátékos feldolgozások (pl. The Last of Us). Boyle filmje tehát nemcsak új szörnyeket teremtett, hanem megváltoztatta a horrorról való gondolkodást is: innentől a zombiapokalipszis sokkal inkább társadalmi tükörként kezdett működni, amelyben a pánik, a fertőzés és a széthulló közösségek mind ismerősen csengtek a nézőknek.

A 28 évvel később tehát nem egyszerűen egy folytatás, hanem visszatérés ahhoz a forráshoz, amely elindította a modern zombihullámot. Nem reformálja meg újra a zsánert – de nem is kell neki. Elég, ha emlékeztet rá, hogy a zombihorror nem (csak) az élőhalottakról szól, hanem mindig rólunk, emberekről. És ebből a szempontból Boyle és Garland még mindig verhetetlenek.

Összegzés
A 28 évvel később egy olyan film, amely nyomasztóan aktuális: a világjárványokkal és társadalmi széthúzással terhelt korszakban szinte fájdalmasan ismerős érzés végignézni, ahogy a közösségek széthullanak, ahogy a félelem mindent felemészt.
Ezért szerettük
  • Lehengerlő atmoszféra, feszes és brutális rendezés Boyle-tól.
  • Jodie Comer alakítása kiemelkedő, a film egyik motorja.
  • Alex Garland forgatókönyve aktuális és allegorikus, sokkal több, mint egy zombifilm.
  • A nyers, idegtépő hangulat végig fojtogat, pont úgy, ahogy kell.
Ezért nem
  • A cselekmény alapjai túl ismerősek, kevés újdonságot hoznak.
  • A film annyira pesszimista és nyomasztó, hogy sokaknak túlzásnak tűnhet.
  • Néhány kihagyott lehetőség: a film gyakran a mélyebb karakterdrámák helyett inkább az atmoszférára fókuszál.
7
Nagyon Jó

Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .