Unsane (2018) – kritika

Huhúúú, de vártam, hogy végre láthassam az Unsane-t. Aki hozzám hasonlóan évente százszámra lát filmeket, az azt hiszem átérzi az okokat: látunk néha nagyon jót, néha nagyon rosszat, többnyire számtalan közepest, de igazán különlegessel csak ritkán találkozunk.

Ha pedig ilyenre vágyunk, akkor kitől mástól is várhatnánk a megváltást, mint Steven Soderberghtől? Tudom, hogy néhányotoknak ez most maga lesz a szentségtörés, de Soderbergh vagy valami eszméletlent rak le az asztalra, vagy valami ordenáré nagy rakást. Tőle ritkán láttam középszerűt – ettől pedig még inkább csorgott a nyálam, hogy végre lássam az Unsane-t. Hogy miért?

Mert már az alapötlet is annyira középszerű, hogy azonnal a kukában landolt volna (nálam), ha nem látom a rendező nevét, meg a mellékelt információkat.

Főszereplőnk Sawyer (Claire Foy) egy zaklatási ügye miatt kezdődő paranoiában szenved. Aztán amikor tisztes polgárként bejelentkezik egy új pszichiáterhez a magánkórházba, akkor az amúgy (túl) éles figyelme cserben hagyja és belesétál a csapdába. A doki ugyanis aláírat vele egy papírt (egyszerű bürokrácia, kell a TB támogatás), amely alapján egy napra bent tarthatják az intézményben.

Ez már önmagában is meglehetősen nagy sokként éri a lányt (és elhihetitek, az egy nap, az nem egy nap lesz, azt hiszem ezzel nem árultam el túl sokat), hát még az, amikor leesik neki a tantusz, hogy zaklatója David (Joshua Leonard) ápolóként dolgozik az intézményben.

Oké, pszichiátrián a csaj, akinek semmi baja, ráadásul a gonosz is beférkőzik – mi ez a B-kategóriás ámokfutás? Mi ebben a pláne?

Nos megértem az aggályokat, a forgatókönyv a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető Oscar-esélyesnek. Az a csavar a történetben, hogy ezzel Soderbergh is tökéletesen tisztában volt, így egy pillanatig sem jutott eszébe erre építeni az Unsane-t.

Helyette fogott egy telefont, tett rá egy halszem optikát, választott egy jól csengő álnevet (Peter Andrews) és ő maga leforgatta az egész filmet. Telefonnal.

Hódolva az őrület, a hőskor B (C) filmjei előtt.

S ha valaki profi, akkor Soderbergh bizony az. Nem öncélúskodott a telefonmizériával, hanem eszközként felhasználta, és milyen jól használta fel. Adott egy alapjaiban rettentően kényelmetlen szituáció, amin a vizuális megjelenés rengeteget dob.

Nincsenek hollywoodi-filmhez hasonlatos pazar színek, nincs meg a kellő távolság a főszereplőtől. Minden túlságosan közeli, minden túlságosan életszerű (már ami a látványt illeti természetesen). Ettől pedig mi is úgy érezzük, hogy ott ülünk Andrews vállán és kényelmetlenül közelről szemléljük az eseményeket.

Ehhez pedig -és nagyon nehezen találom a megfelelő jelzőt- iszonyatosan jól asszisztál Foy.

Nem akarok spoilerezni, nem akarom rontani a bűnös élvezeted kedves olvasó, de a csaj tökéletes a szerepre, már csak miatta is muszáj megnézni az Unsane-t.

Mondanám, hogy guilty pleasure, mert valahol tényleg az, hisz tudja jól magáról, hogy valahol tényleg a trash és a B-horror között egyensúlyozik (lásd Terror bolygó). De mindezt olyan megvalósításban, amit nagyon ritkán látni.

Ezt pedig meg kell becsülni. Mert lehet, hogy a következő két Soderbergh egy értékelhetetlen semmi lesz, de most megint letett valamit az asztalra, amit meg kell becsülni.