Mit kezdjen az ember fia, ha történesen a rendezői pályát választotta, és van otthon feleségként egy szupersztár?
Hát mi mást: kézenfekvő, hogy filmet kell csinálni, amiben az asszony a főszereplő. Kéznél is van, ingyen is van, szinte biztos, hogy el is fogja vállalni a szerepet… ezzel mindenki csak nyerhet.
Így volt ezzel a gondolatmenettel John Krasinski, amikor tető alá hozta a Hang nélkül-t és lám, mennyire bejött ez a számítás.
Ám ehhez kellett egy tehetséges rendező, na meg egy jó forgatókönyv. Mert hát ugye ilyenkor az is benne van a pakliban, hogy egy ilyen húzással tönkreteszi a feleség amúgy jól muzsikáló karrierjét.
Ezzel pedig el is érkeztünk Ben Falcone-hoz, aki történetesen direktor, és a feleségét úgy hívják, hogy Melissa McCarthy.
Oké, tudom, hogy páran felszisszentetek, McCarthy azért valóban nem hasonlítható Emily Blunt-hoz (semmilyen szempontból), de mégis: a hölgy bizony egy igen sikeres komikus, akinek szép számmal voltak jó filmjei.
De nem azok, amiket Falcone hozott össze.
Tammy, A főnök, Partiállat. Három borzalmas alkotás, és bátran ki merem jelenteni, hogy a szégyenteljes trilógia négy fősre duzzadt (sőt, nemsokára érkezik a Thunder Force, ami jó eséllyel pályázik az ötödik helyre).
Igen, a Szuperagy rossz. Nem, nem azért, mert nem szeretem McCarthy-t. Nem azért, mert besavanyodott ember vagyok. Egész egyszerűen minden ízében, elemében, aspektusában: rossz.
Történetünk egy sci-fi körítéssel “fűszerezett” romantikus komédia: Carol Peters (Melissa McCarthy) a legátlagosabb ember a világon, élete maga a megtestesült unalom (és szerencsétlenség), mígnem egy nap egy elszabadult AI megtalálja magának. Mesterséges intelligenciánk óriási hatalommal bír (Thanos hozzá képest kutya füle) és csak azért nem pusztítja el az egész világot, mert meg akarja érteni, hogy hogy működnek az emberek. Így hát alkut ajánl: ha Carol képes felülemelkedni magán és visszahódítja a régi pasiját, a nagy Ő-t, akkor megkegyelmez az emberiségnek.
Ez a sztori, ehhez nagyon nem is fűznék hozzá semmit, magáért beszél úgy hiszem. Carol persze csont nélkül teljesíti a kihívást (bocsánat, spoiler), mi pedig örülünk amikor végre vége a filmnek, ami nagyon buta poénokkal operál, és még azt is nagyon bénán teszi.
Higgyetek nekem és kerüljétek el messzire, még akkor is, ha ezer éve nem láttatok egy vígjátékot és ki vagytok rá éhezve, és még akkor is, ha McCarthy rajongók vagytok. Ez a film nem érdemel meg egy percet sem az életetekből.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!