Joaquin Phoenix egy istenáldotta zseni. Ha egyéb okom nem is volna, akkor az ő alakítása (mit alakítása? átváltozása!) miatt is muszáj lenne azt mondanom, hogy ezt a filmet látnod kell. Szerencsére ezen kívül még számtalan indokot fel tudok sorakoztatni a felszólításom mellett.
Ugyanakkor nem kezdhetem másként az írásom, mint hogy azonnal bedobom a legfontosabb információt: a Sosem voltál itt egy kőkemény rétegfilm. Ezt pedig tessék úgy érteni, hogy kőkeményen rétegfilm, rétegfilmnek kőkemény, és úgy alapvetően egy kőkemény film.
Lynne Ramsay hat év után tért vissza, s azt hiszem nem kell túlragoznom az ő tehetségét, megtette ezt helyettem a Beszélnünk kell Kevinről 2011-ben. Nos ezúttal az emberi elme sokkal mélyebb (és jóval sötétebb) bugyraiba tévedünk majd, egy olyan utazásra, ami jó sokáig ott motoszkál majd a fejünkben.
Igen, a Sosem voltál itt kettéosztja a nézők táborát: vagy imádni fogod, vagy szívből rühellni. Talán leginkább Aronofsky Forrásához tudnám hasonlítani. Míg a nézők egy jelentős része csodálattal adózva egy valóságos mesterműként tekintenek az alkotásra, addig a többiek egy celluloidhulladéknak tartják. S ha a kritikai visszhangot, vagy épp a nézői értékeléseket nézitek, a Sosem voltál itt is hasonlóan osztja meg a nézőket.
Történetünk főhőse a megfáradt Joe (Joaquin Phoenix), aki idős édeanyjával él. Nem mellesleg pedig pedofilok mellől szabadít ki kislányokat. No nem pénzért, vagy épp elismerésért, szó sincs ilyesmiről. Csupán azért, mert ez így helyes és valakinek meg kell tennie.
Amikor azonban egy ismert politikus gyermekét kell kimentenie, elszabadul a pokol és Joe olyan helyzetben találja magát, amelyből nem egyszerű a kiút.
A történetből azonban ennyi bőségesen elegendő.
Külföldi kritikákat olvasva számtalan helyen felbukkant, miszerint a Sosem voltál itt egy jelenkori Taxisofőr – hogy méltó “folytatása” az 1976-os remekműnek.
Nos Scorsese és Lynne stílusa meglehetősen távol áll egymástól, mégis valahol egyet kell értenem ezzel a hasonlattal. A magányos férfi, aki szembenéz a múlt (a saját múltja) démonaival annyira erős szál, hogy a párhuzam megkérdőjelezhetetlen, ráadásul a maga nemében mindkét film kiemelkedő és zseniális.
De ahogy a Taxisofőr is egy roppant nehéz alkotás, úgy a Sosem voltál itt is pontosan ilyen. Nem való egy hosszú fáradt nap lezárására, nem alkalmas egy délutáni szieszta háttérzajának.
Mert súlyos mondanivalókat látunk majd, ráadásul köntörfalazás nélkül: nyersen, sötéten, lélekbemarkolóan. Egy nagyon nehéz film ez, azonban minden perce kincs. Az üres locsogások helyett a varázslatos képek beszélnek, Joe pedig nem egy sebezhetetlen igazásgosztó, hanem egy saját démonaival küszködő, megfáradt, szinte reményvesztett “hős”.
De nem is folytatom tovább, higgyétek el, ezt a filmet látnotok kell. Hiába rétegfilm, hiába elvont, néha muszáj átengedni a valódi művészetet. Nem fogjátok megbánni, garantálom.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!