Legjobb vígjátékok – 4. oldal

Ohh… na jó, legyen a következő egy olyan film, amit rongyosra néztem. Mit néztem? Nézek. Pedig a kritika nem tartja valami nagyra. De hát őszintén, az kit érdekel?

Oscar (1991)

Ellenben a nézők, na azok imádták, pedig egy remake (egy ’67-es Funes filmé), de a kilencvenes évek elején még a remake-ek is úgy készültek, hogy hozzáadtak valami pluszt az eredetihez, nem elvettek belőle. Hiába na, régenmindenjobbvót.

Na de hogy mi a titka az Oscar-nak?

Hát természetesen Landis, aki itt is kitűnő érzékkel keverte a kártyákat, aztán ott van ugye Sly, akitől annyira távolinak tűnik ez a komikus szerep, hogy szinte lubickol benne, végül, végül, de nem utolsósorban pedig van nekünk egy Gáti Oszkárunk (meg egy Pusztaszeri Kornélunk, Radó Denise-ünk….).

Mert az Oscar az a film, ami amúgy…jó. Tényleg jó.

De önmagában nem lenne zseniális, ám készült hozzá egy olyan szinkron, ami a párját ritkítja.

Egymást követik az aranyköpések, minden apró kis szócskának helye van és még századszorra is megröhögtet, noha már előbb mondja az ember a szöveget, mint ahogy az a filmben elhangzik.

Aztán végül persze megtudjuk, hogy nem csupán a gyereknek van apja, de Lizának is van férje…ám ez már nem is fontos, mire eljutunk odáig.

Csupasz pisztoly trilógia

Ismét egy “sorozat”, ami megérdemli, hogy az epizódjait egy egységként kezeljem: 1988 és 1994 között három rész készült el Frank Drebin hadnagy csetlés-botlásaiból és bár a záróepizódot már nem David Zucker rendezte, az írást magára vállalta (viszont így is érezhető volt némi minőségbeli visszaesés).

Leslie Nielsen megkerülhetetlen ha komédiáról van szó, (lesz még hozzá szerencsénk a listán) de talán Drebin karakterének megformálása volt a legnagyobb sikere.

Ezekben az években Zuckerék még mindig erejük teljében voltak és képesek voltak arra, hogy a másfél órás (illetve a háromszor másfél órás) játékidőt úgy megtömjék gegekkel és vizuális poénokkal, hogy még véget se érjen az egyik, már ott tolakodjon a következő.

A tökéletes összképhez persze kellett Sztankay varázslatos szinkronja (a harmadik rész Sinkó László miatt is kilóg egy picit a sorból, félre ne értsetek, zseniális művész volt, de Nielsen-hez nekem csak Sztankay illik).

A filmek minden pillanata aranyat ér, és talán mondanom se kell, hogy akár ezerszer is képes lennék újranézni, akkor se unnám meg. Nem csupán Drebin (és Nielsen) miatt, de olyan okosan nyúl klasszikus filmekhez és parodizálja ki azok kultikus pillanatait, amilyen okosan csak Zuckerék tudtak ilyen forgatókönyvet írni.

Persze ezt akkoriban még nem tudtam, ifjú titánként azt hittem, hogy majd mindig készülnek ilyen filmek… hát… nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Jön az ötödik oldal, ahol igazán vagányra vesszük a figurát. Mert aki itt nem vagány… azzal…

Ez még korántsem a vége, vár az 5. oldal, kattints a következő oldal gombra a folytatáshoz!