Pierre Morel nagyon szépen robbant be az akciófilmes történelembe, kár, hogy úgy tűnik: elfogyott a szuflája.
Mert legyünk őszinték: ha valakinek az első filmje 2004-ben a B-13, amit aztán négy évvel később az Elrabolva követ, majd 2010-ben a Párizsból szeretettel koronáz meg, akkor ott véletlenről aligha beszélhetünk.
Ez három olyan film, amelyekre méltán lehet büszke Morel, ráadásul nem ékelődött be közéjük egy pocsék alkotás sem, így aztán nem csoda, ha az előző évtized végére sokan az akciómozik új királyaként emlegették a rendezőt.
Ez azonban leginkább csak arra volt jó, hogy gyorsan rácáfoljon ezekre a várakozásokra, előbb 2015-ben a Gunman-nel, majd most a Peppermint-tel.
Mentségére szóljon, hogy ezúttal nem volt könny dolga: egy sablonsztorit kapott elő a fiókból újra, ráadásul Jennifer Garner főszereplésével, akit én kimondottan rühellek.
Igen, egy jó öreg bosszúfilmről van szó ezúttal is: főhősünk Riley North (Jennifer Garner) családját (férj & gyerek) megölik egy véres leszámolás alkalmával, a mexikói kartell tagjai azonban megússzák tettüket.
Így hát mit van mit tenni, egy kőkemény nőnek nincs más választása: a saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást, az önbíráskodása pedig egyre több ember szimpátiáját váltja ki. A dolog persze több, mint érthető, viszont rendkívül sablonos. Ezzel persze még alapvetően nem lenne probléma (az Elrabolva alapsztorija sem épp a legeredetibb cucc, amivel találkoztam), szemben azonban Neeson leszámolásával, a Peppermintből hiányzik a… nem is tudom hogy fogalmazzak…a mojo.
Nyilván egy ilyen filmtől nem várunk Shakespeare nívójú társalgásokat, de azért ennyire fájóan bugyuta dialógusokra sincs szükség. Emellett a mozi hemzseg a logikai buktatóktól (ráadásul főképp azoktól, amik egy kis odafigyeléssel jórészt elkerülhetőek lettek volna).
Ami valódi pozitívum, azok az akciójelenetek: azok nem kicsit rendben vannak, remekül koreografáltak, kár, hogy aránylag kevés jutott belőlük.
Garner pedig ezúttal sem lopta be magát a szívembe, de emiatt nem ekézem a filmet, ez már gusztus dolga, hisz azoknak, akik velem ellentétben kimondottan kedvelik, inkább pozitívum lesz az ő szerepeltetése.
Összességében tehát kaptunk egy kidolgozatlan (a zsáner mércéjével mérve!) bosszúfilmet, aminek ugyan vannak jó pillanatai, de semmi újat, vagy épp emlékezeteset nem ad nekünk.
Azt, hogy ez mekkora baj, azt nehéz lenne megmondanom. Az biztos, hogy különösebb szenvedés nélkül simán végignéztem, az akciórészeket pedig simán élveztem is. De az biztos, hogy Morel nem erre a filmjére lesz a legbüszkébb majd nyugdíjas éveiben.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!