John Wick: 3. felvonás – Parabellum (2019) – kritika

Kedvenc Baba Yagánk harmadszor is visszatért és ezúttal sem hazudtolja meg magát.

Oké, ez most nem lesz könnyű meló. Mármint nekem.

Mert az van, hogy én imádom Keanut. No ezzel persze nem vagyok egyedül, szerintem ő az internet leginkább megbecsült híressége, de én nem csak azért szeretem, mert a róla érkező infók alapján az egyik legjobb fej a világon – és nem csak a színészek között -, hanem azért is, mert én a játékát is kedvelem. Az egész lényét. Jólesik látni a vásznon. Szóval értitek.

Ez az egyik dolog. A másik, hogy a John Wick öt évvel ezelőtt jött…látott…győzött.

Pontosan, patikamérlegen kimérve azt hozta, amire az akciófilmre kiéhezett lelkünk már oly rég óta várt.

Egy kőkemény figurát, aki nem kérdez, nem figyelmeztet, csak teszi a dolgát, méghozzá nem is akárhogyan.

És hát ki ne pöccenne be John helyében? Mégiscsak a kiskutyájáról volt szó.

Stahelski és Leitch pedig nagyon ráéreztek a lényegre: nem kell ide a rizsa, nem kell körítés, csak lélegzetelállító akció. Erre pedig Keanu a legjobb választás.

Így hát nem csoda, hogy a John Wick ekkora siker lett.

Ez azonban egy dolog. Az, hogy ezt újra és újra meg lehet-e ismételni, az egy teljesen más kérdés. A második rész továbbvitte a fonalat, s noha nem volt meg benne az a fajta üde frissesség (vagy mondjam úgy, hogy óriási meglepetés) mint az elsőben, nagyjából sikerült továbbvinni a sikert.

Szóval értitek mire gondolok: jó volt, jó volt a folytatás, de azért kopott a fénye. Mert a sztori még mindig elfért egy szalvétára (amit előtte összehajtottak háromszor), a karakterek mélysége pedig az augusztusi déli parthoz mérhetőek. De ez egy akciófilm, szóval ezek megbocsáthatóak. Simán.

De ettől még nem biztos, hogy indokolt újra és újra lehúzni azt a rókabőrt.

Ezt pedig a harmadik rész alatt már többször éreztem. Mondom ezt úgy, hogy ismét nagyon (és ez alatt azt értem, hogy nagyon nagyon) rendben volt az akciórész. És a java akció (nyilván). Szóval alapvetően a Parabellum is nagyon rendben van.

Mindössze még mindig nincs történet, és még mindig papírvékonyak a karakterek. Emiatt pedig a varázs egyre inkább kopik.

A sztoriról nagyon nem akarnék beszélni, mert…hát szóval… nincs.

Onnan folytatjuk, ahol elválak útjaink, John megszegi a szabályokat, emiatt a bérgyilkosok utána erednek. Ő meg valahogy meg akarja úszni ezt, úgyhogy meg kell találnia a főnökséget. Ebben segítik, meg hátráltatják. Közben páran (muhaha) elesnek. Ennyi.

Mindezt persze néhol lélegzetelállító, máskor kevésbé lélegzetelállító módon, de még így is látványosabban, mint az aktuális akciófilmek 95 százaléka.

Akkor tulajdonképpen elégedett lehetünk?

Tulajdonképpen igen. Hatalmasat senki sem fog csalódni a Parabellumban, ezt garantálom. Viszont aki úgy gondolja, hogy igazán elkezdünk tartani valamerre, vagy esetleg a folytatásban majd többet kap, mint az előzőkben… nos az lehet, hogy kicsit keserű szájízzel távozik majd.

De ez még így is egy nagyon jól sikerült trilógia, ami hivatkozási pont lesz nagyon sokáig akciófilmes berkekben. De hogy ezt kell-e tovább folytatni?

Persze, hisz John Wick. Hisz Keanu. Én is látni akarom a következőt. De szeretném, ha egy picit törődnének a történettel is, mert ez így hosszútávon nem lesz jó.

Mindezekkel a sirámokkal együtt: ha az előző két részt imádtad, akkor ezt is szeretni fogod – noha szerintem a trilógiából, ha csak egy kicsivel is, de de ez lett a leggyengébb epizód.
[fb_button]