Hóember (2017) – kritika

Mivel nem olvastam Jo Nesbo (úgy hallottam) nagy sikerű azonos című regényét, ezért tiszta lappal kezdhetett nálam a film (aki végigolvassa a kritikámat valószínűleg ebbe bele fog kötni…). Még ennek ellenére is vegyes érzésekkel hagytam el a gödöllői filmszínházat, de ne szaladjunk ennyire előre.

Először is, fentebbi állításomat rögtön pontosítanom is kell. A Hóembert ugyan nem olvastam, mást viszont igen. Nemrég volt szerencsém végigrágni Nesbo A fiú című regényét, amit egy erős hármas fölére értékeltem, szóval finoman szólva sem lettem fanatikus Nesbo rajongó.

Amiket viszont szeretek, azok a skandináv mainstreamebb filmek. Imádtam a Tetovált lány első részét, a Fácángyilkosokat, a Palackpostát vagy az Eltűnés sorrendjében-t Stellan Skarsgarddal. Úgyhogy mégiscsak volt bennem egy kis pozitív előítélet, miszerint a Hóember sem fog csalódást okozni.

Összességében nem is okozott, de azért a képlet sajnos nem ilyen egyszerű. Miután konzultáltam pár Nesbo “szakértővel”, egyértelművé vált, hogy a Hóember főszereplője Harry Hole, Nesbo egyik legkedveltebb karaktere, aki a fent említett regényen kívül még 10 másikban is főszerepel. Magamban szépen le is fordítottam, hogy oké, akkor tulajdonképpen Hole Nesbo Alex Crossa.

Na de, ha Ő Nesbo nonplus ultrája, miért van, hogy láttam egy ugyanolyan csávót, mint akit a Fácángyilkosokban és a Palackpostában is? Lehet, hogy a skandináv nyomozózsenik egy tőröl fakadnak?

Adott ugye egy alkoholista, kiégett zseni, aki remekül ért a gyilkossági ügyekhez.

Annak ellenére, hogy csak a melónak él, van a nyakán egy nő és egy gyerek is, akiről gondoskodni kéne és felelősséget vállalni értük. Munka vagy család, család vagy munka? Ez csodálatos, de nem ugyanez az alapfelállás volt Jussi Adler – Olsen regényeiben is (meg még ezer másik hasonló kaliberű filmben/regényben)? Csak kellett volna valami pluszt hozzáadni a karakterhez, amivel kiemelkedik a szokásos krimi hősök hömpölygő sorából, nem?

De végül is nem gond, ne legyünk szigorúak, vehetjük úgy, hogy ez egy jó alapállás egy nyomozó karakterének, ha valami működik akkor miért rontsuk el? Jogos. Ettől még lehetne szuper jó a film. Az igazi probléma inkább az, hogy nem jön át az a jó kis skandináv feeling, ami általában ezeknek az alkotásoknak a fő különlegessége.

Pedig megvan a hó, megvan a hideg, megvannak a szép tájak, vidékek, skandináv városképek, de mégse jön a hangulat. Miért?

Valószínűleg Fassbender miatt. Talán nem volt a legjobb választás Hole szerepére. Próbálok, amennyire lehet, spoilermentes lenni a magyarázatban. Aki ilyen Bukowski mélységű alkoholizmusban szenved, az nem így néz ki. Nikolaj Lie Kaast a Fácángyilkosokban és a Palackpostában ezerszer hitelesebbnek láttam, mint Fassbander alakítását. A legrosszabb, hogy ez még csak nem is Fassbender hibája, hanem azé, aki kiválasztotta a karakterre. Maradjunk annyiban, hogy legalább egy kis pocakot meg szakállat növeszthetett volna a szerep kedvéért.

Aki viszont kiemelkedik a szereplők közül, az Val Kilmer Gert Raftoja. Tökéletes volt és tragikus.

Az alakításában az volt az igazán megható, hogy nem is kellett nagyon színészkednie ahhoz, hogy hozza a figurát. Az volt az érzésem, hogy amit Gert Rafto és karaktere jelentett filmben, az ma a színészetnek és Hollywoodnak Val Kilmer. Egy élet-halál között lebegő valaha volt nagy óriás, aki piszok tehetséges, de minden mozdulatában, lépésében látszik, hogy bármelyik pillanatban vége lehet a sztorijának. (Persze Val Kilmer esetében ezek pletykák, de a látottak és a képek azért ezt a következtetést engedik alátámasztani.)

De vissza a filmre. Ami szintén zavart – itt is amennyire lehet spoilermentesen -, hogy a sztori nagyon fukarul bánik a válaszokkal/magyarázatokkal. A könyvről azt hallottam, hogy az azért jóval bőkezűbb e téren. Felületesen a film is érint ugyan egy-két magyarázatot, de kb. csak közhelyeket kapunk, abból is keveset. Ugye, a jó krimi próbálja félrevezetni a nézőt, ez tiszta sor, mondhatni alapkövetelmény.

Elviszi olyan utakra a nézőt, amik végül vakvágánynak bizonyulnak, de illik ezt úgy tenni, hogy a legvégül a közönségnél azért leessen az a bizonyos tantusz: “ja, ezért gondolkodtam félre”, vagy “aha, igen ezért gondolkodott a nyomozó is félre” és így függnek össze az események a valós gyilkossal/gyilkosságokkal.

Ezt nagyon hiányoltam, sőt konkrétan bosszantott a hiánya. Mert ugyan itt is megvoltak a tévutak, de mikor ráérzünk a helyes megoldásra, feltesszük a kérdést: és mégis az a sok félrevezető szál, hogy a fészkesbe is függött össze a nagy kerek egésszel?

Annak ellenére, hogy úgy tűnhet, nagyon lehúztam a filmet, azért mégiscsak tudom ajánlani annak, aki egy jó kis szombat esti popcorn vagy nachos mellé fogyasztható mozira vágyik. Ha ebből a szemszögből nézzük és nem láttunk sok krimit/thrillert, a megugrandó lécet sem a Bárányok Hallgatnak szintjéhez tesszük, kellemes filmélményben lehet részünk.

Hogy a költőt idézzem: Egynek jó. De semmi több.

[fb_button]