Világszerte alkalmazottak tíz (és száz)milliói érzik igazságtalannak az életet. Gürcölnek minden nap, sokan csupán éhbérért, miközben a főnök, aki (látszólag, vagy valójában) csak a lábát lógatja, degeszre keresi magát. Hát fair dolog ez, kérem?
A Förtelmes Főnökök óta tudjuk, hogy nagyon nem, s bár a Gringo látszatra valami hasonlót ígért, mint Seth Gordon vígjátéka, a végeredmény valami teljesen más lett. Hogy ennek örülök-e?
Nos, becsapva nem érzem magam, hisz nagyon kevés előzetes anyaghoz volt szerencsém, azokból csak egy ködös következtetést tudtam levonni. Hogy végül nem egy újabb limonádé vígjáték kerekedett ki, azért tulajdonképpen nem vagyok bosszús.
Azért már inkább, mert végső soron a készítők sem igazán tudták eldönteni, hogy mit is szeretnének kezdeni a mozival, így született meg egy olyan hibrid, ami egy kicsit fekete komédia, egy picit thriller, egy leheletnyit dráma (na jó, talán leginkább a drámai szál dominál), végül, de nem utolsósorban pedig megfejelték egy kis akcióval is, hiszen milyen film az már, amiben nincs egy-két jóravaló akciójelenet?
Nos amíg ez az egyveleg mondjuk egy Harcosok Klubja esetében tökéletesen működött, addig a Gringo-nál már nem annyira.
Pedig a potenciál megvolt benne, csak épp kiaknázni nem igazán sikerült.
Főhősünk Harold (David Oyelowo), akit a főnökei (az amúgy zseniális Charlize Theron – Joel Edgerton páros) bedobnak a mély vízbe. A mély víz alatt pedig jelen esetben Mexikót tessék érteni, ahol hát… nos nem épp törvénytisztelő dolgok folynak. Ide csöppen Harold, aki nagyon gyorsan nagyon nagy slamasztikába kerül, s kezdetben ugyan csak az egzisztenciája inog meg, villámgyorsan azon kapja magát, hogy a bőrét kell mentenie.
Harold pedig ahogy gyűlnek a felhők a feje fölött, úgy vált irányt és kezdi el magát előtérbe helyezni.
A történet alapvetően nem rossz, amolyan nyolcvanas évekbeli vígjáték hangulatot áraszt magából. Nem is ezzel volt gond, sokkal inkább a kivitelezéssel.
Noha a színészgárda pazar – ez leginkább a poszteren érhető tetten. Mert nyilván könnyebb eladni egy filmet, ha a Theron – Edgerton párossal reklámozzuk, csak épp nem biztos, hogy ez a legkorrektebb húzás, ha közel sem a két fent említett színész a mozi főszereplője.
Amellett, hogy a film műfaji katyvasza általában nem működik (és higgyétek el, ez átélve sokkal nagyobb probléma, mint leírva, vagy olvasva), jócskán említhetek pozitívumokat is.
Az első mindjárt a főszereplő, Oyelowo játéka, aki szinte maradéktalanul kárpótol minket a nagy nevek mellőzéséért. Karaktere kézzelfogható, a néző együtt tud érezni vele, képesek vagyunk nevetni vele, rajta – tényleg kifogástalan a játéka és az ő karaktere -ellentétben sok másikkal- kellően kidolgozott.
A fekete humor is egész jól működik – bár az kétségtelen, hogy ahhoz, hogy ezt élvezzük, szeretni kell ezt a fajta komédiázást. Ami szintén dicséretes, az az, hogy a Gringo bőven tartogat filmtörténet-csavar béli meglepetéseket, szerencsére nem fogjuk tudni negyed órával előre, hogy mi is történik majd a vásznon.
Összességében simán nézhető, de valahogy komplett egésszé mégsem összeálló film a Gringo, és hogy őszinte legyek, nagy kár érte. Valahogy utólag azt a benyomást hagyta bennem, hogy egy gyakorlott rendező keze alatt ebből egy tényleg jó film is születhetett volna.
Így, hogy Nash Edgerton dirigálta (igen, a névrokonság nem véletlen Joel-lel), így csak egy elszalasztott lehetőség maradt, pár emlékezetes pillanattal és egy nagyon jó Oyelowo alakítással.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!