Harmadik évadához érkezett a Grace and Frankie, a Netflix sorozata, ami nem fél öreg embereket a szerelem minden aspektusáról beszéltetni. Az új évadra ugyan kicsit bepunnyadtak a karakterek, de még így is akadtak érdekes eszmefuttatások és remek poénok, amikért érdemes a sorozattal maradni. És lehet, hogy valami fura fétisem van, de vállalom, egye fene: Jane Fonda bomba nő státuszát újfent ki kell emelnem.
Az új évad fő történetíve Grace és Frankie új vállalkozásának a beindítása: idősödő nőknek tervezett játékszerek eladásába vágtak (a huncut fajtából). Robert és Sol pedig nyugdíjba vonulnak, és megpróbálják átadni magukat az élvezeteknek és új hobbikat találni.
A hölgyek biznisze akár még ízléstelennek is hathat első gondolatra, de olyan logikusan érvelnek a sorozatban a termék mellett, hogy bekajálja a néző. Ne érezze magát rosszul senki, ha elmélázott, vagy akár suttyomban rá is guglizott, vajon tényleg gyártják-e a Vybrantot (nem), biztos, hogy nem volt vele egyedül. A piacra dobáskor persze beleütköznek mindenféle problémába, amit Grace tapasztalatával és üzleti érzékével, Frankie pedig alternatív eszközökkel próbált áthidalni. Maga a történetszál, még ha a néző pironkodik is, üzleti szemszögből nézve is megállja a helyét, és nem pusztán azért létezik, hogy poénforrás legyen, hanem tényleg előreviszi a cselekményt. Ezáltal a néző is objektívebben tudja szemlélni a terméket, és nem ragad le ott, hogy tulajdonképpen mit is szorongatnak a főszereplők.
Amíg a hölgyek a vállalkozásuk felvirágoztatásával ügyködtek, exférjeik fejest ugrottak a musical világában
– ennél sztereotipikusabban melegek nem is lehetnének, de nem, ó, várjunk! Robert főszereplője is lett egynek!
Bud (Baron Vaughn) barátnőt kapott az évadban, az ő kapcsolatukra helyeződött a hangsúly, miközben a többiekre rájárt a rúd: Coyote (Ethan Embry) és Mallory (Brooklyn Decker) a háttérbe szorultak, Brianna (June Diane Raphael) szintén, de sajnos ő még egy klisés szakítást is megélt. Frankie-nek és Grace-nek is kijutott pasikból, de az ő sztorijukat ugyanúgy sablonos megoldásokkal gördítették tovább a készítők, mint a gyerekeikét. Szóval ez az évad nem volt erős párkapcsolatokban, na. Félreértés ne essék, nem a szakításokat bánom, csak a reális és hihető indokok teljes hiányát.
Az évad furcsán bipoláris volt az előző kettő után. Amit az előző cikkemben pozitívumként emeltem ki, az megvolt most is, de néhol teljes karikatúrába fordult át. Az idős korral járó fizikai korlátok például megint előjöttek, komolyan tálalva, morális kérdéseket is feszegetve, és humorosan is. Azonban, amikor Grace és Frankie egy-egy rossz mozdulatot követően egy fél epizód erejéig mozgásképtelenné válnak (hátsérülés), legyenek bármilyen fantasztikus színészek, térdcsapkodós röhögés helyett inkább kínomban feszengtem, ahogy a földön csúsztak-másztak a telefonért, hogy segítséget hívjanak. Persze
Fonda és Tomlin még ezeket a kínosabb jeleneteket is meg tudták menteni egy-egy jól időzített káromkodással (épphogy csak!),
de ez a példa talán jól mutatja azt a kettősséget, ami végigkísérte az évadot.
Az isteni színésznőkkel szemben a Solt alakító Sam Waterstont lassan végleg elkönyvelem rossz színésznek, mert míg Martin Sheen mostanra belerázódott a meleg férj szerepébe, ő továbbra is csak ripacskodik és feszeng. A mélypontot az a kétségbeesett és gyalázatos próbálkozása jelentette, amikor a társulatot támadó, homofób tüntetők ellen láthatjuk kiállni. Sokkal természetesebb lenne az alakítása, ha nem akarna ennyire elszántan „tipikus” meleg férfit játszani.
Az évad minden negatívuma ellenére továbbra is elszánt rajongója maradok a sorozatnak, de remélem, hogy a következő szezon kiegyensúlyozottabb lesz, hiszen az első kettővel már bizonyították, hogy semmi szükség karikatúrákra. Az alapfelállás még mindig rengeteg lehetőséget kínál a karakterek lélektani mélyítésére és humorizálásra egyaránt.
[fb_button]
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!