Egy szent szarvas meggyilkolása (2017) – kritika

Yorgos Lanthimos filmjeihez szükségeltetik egyfajta kifacsart nyitottság. Noha némileg szégyenlem, csupán három alkotását láttam, de mindegyikben ott van az a plusz, ami miatt pár perc után simán megmondja bárki, hogy a görög rendező filmjét látja. Ezt a pluszt azonban nem is olyan könnyű összefoglalni. Az írás apróbb spoilereket tartalmaz.

Ha neked, kedves olvasóm netalántán még nem volt szerencséd egyik Lanthimos mozihoz sem, akkor ha megfogadod a tanácsom, akkor a Homárral kezdesz. Abban ugyanis túlteng a szatíra, képes megnevettetni, s az abszurditása korántsem annyira kényelmetlen, mint amennyire a Kutyafog, vagy épp az Egy szent szarvas meggyilkolása esetében. Persze nem akarlak eltántorítani, de arra készülj fel lelkiekben, hogy egy nem mindennapi filmélményben lesz részed.

Hogy élvezni fogod-e? Nos erre nem tudok határozott választ adni. Hatással lesz rád, ezt megígérhetem. Sőt, még az is könnyedén előfordulhat, hogy majd szitkozódva állsz fel a karosszékből, s azt kérdezed: ez meg mi a jó fene volt? De Lanthimos már csak ilyen. Ezért szeretjük – vagy épp ezért utáljuk annyira.

Történetet ezúttal is kapunk természetesen, az emészthetőséget pedig valahová a Kutyafog és a Homár közé lőném be. Előbbinél kevésbé megterhelő a fáradt agy számára, a Homárnál viszont egyértelműen nyomasztóbb.

Főszereplőnk Steven (Colin Farrell), a nagymenő sebész, aki feleségével Anna-val (Nicole Kidman) és két gyerekével (Kim és Bob) éldegél gyönyörű házában. Aztán szép lassan kibontakozódik a szemünk előtt egy fura viszony a férfi és egy fiatal srác, Martin közt (akit a most is zseniális Barry Keoghan játszik). Eleinte nehéz hova tenni kettejük kapcsolatát, de aztán szép lassan fény derül mindenre. A fiú Steven egyik volt páciensének (aki sajnálatos módon a műtét közben elhunyt) a fia. A sebész igyekszik apja helyett apja lenni Martinnak, támogatni, meghallgatni őt, mígnem egyszer csak fura dolgok történnek, szépen, sorjában, s kiderül, hogy Steven-nek választania kell.

Választania és bűnhődnie a hibájáért, amit elkövetett.

Hogy van-e kibúvó a kegyetlen próbatétel alól, vagy végül tényleg meg kell hoznia élete legnehezebb döntését, azt majd meglátjátok, én nem szándékozom lelőni a végkifejletet. Inkább egy picit arról beszélnék, hogy miért imádtam annyira az Egy szent szarvas meggyilkolását és miért hajtok fejet azon vélemények előtt, amelyek a sárba tiporják a filmet.

Lanthimos zseni – abban amit csinál. Nem sokan képesek arra, hogy úgy alkossanak kényelmetlent, hogy azt mégis látni akarja a néző. Nos neki ez simán összejön. Pedig aránylag egyszerű a bevált receptje: kissé robotizált karakterek szájába ad teljesen hiteles párbeszédeket, kényelmetlen fényképezéssel és idegtépő zenével (vagy inkább háttérzajjal) megspékelve.

Mindehhez természetesen az alapot mindig egy abszurd alapszituáció adja, de egy idő után a történet maga egyre kevesebb jelentőséggel bír. Itt sincs ez másképp.

Ennyi kell egy vérbeli Lanthimos filmhez. Ami aztán amikor véget ér, még akkor sem ereszt. Elgondolkodtat, megbotránkoztat, felidegesít. Tudom, hogy ez sokaknál bőven átlépi azt a határt, amit egy filmtől még elviselnek. De én imádom: mert ez legalább tényleg hatással van rám. Nem csak amíg nézem, hanem még napokig. És én ezt becsülöm, mert egyre kevesebb filmtől kapom meg ezt az élményt.