To The Bone (2017) – kritika

Még egy melodráma az anorexiáról – szomorú, de sajnos így lehet leginkább jellemezni a Netflix július 14-én megjelent, Keanu Reeves és Lily Collins főszereplésével készült filmjét. A szintén mentális problémákról szóló, a nézőket igencsak megosztó 13 Reasons Why (kritikánk) után a csatornának jó lett volna egy erősebb darabbal előrukkolni, hogy komolyan vehetők legyenek később is ebben a zsánerben, de a To The Bone csak a felszínt kapargatja és minden klisét ellő, mire a végtelen hosszúnak tűnő, de igazából csak 107 perces játékidő végére ér.




A főhős, Ellen (Lily Collins) évek óta anorexia nervosával küszködik, bár már a film elején egyértelmű, hogy ő köszöni szépen, de kiemelkedik a többi beteg közül. Már a felütés is sablonos azzal, hogy a főszereplőt teszi meg egyedüli lázadóként, és mindenki más csak asszisztál neki, miközben az orvosok és nővérek többször is elmondják, hogy minden hazugságot ismernek, amit étkezési zavarosok valaha kiejtettek a szájukon.

A film első harmadában megismerjük Ellen – természetesen teljesen diszfunkcionális – családját, ami még nincs is elrugaszkodva a realitás talajától, bár kétségkívül fáj nézni, ahogy a beteg Ellen körül marják egymást – a nézőnek önkéntelenül is az jut az eszébe, hogy érthető, hogy nem eszik.

Féltestvére után a család legkevésbé kártékony tagja a lány mostohaanyja (Carrie Preston), akinek miután újfent kirúgták egy rehabról, sikerül benyomnia nevelt lányát a különös módszereiről elhíresült Dr. Beckham (Keanu Reeves) praxisába. Ezután az étkezési zavarokról szóló filmek szokásos medrében folyik a film egészen a végéig, és még azt a szívességet se teszi meg nekünk, hogy Dr. Beckham különös módszereit bemutatja, azon a kettőn kívül, amit már az elején leszögeznek (nem muszáj enni a páciensnek és tilos ételről beszélni).

Az csak egy dolog, hogy Keanu Reeves még a szokásosnál is pixelesebben mozog és beszél,

és teljesen hiteltelen a különc(?) pszichiáter(?) szerepében, szerencsére a betegeket játszó színészek kárpótolnak ezért. De az tényleg megbocsáthatatlan, hogy mennyire nem voltak hajlandóak a készítők a mélyére ásni egy olyan súlyos problémának, mint amilyen az anorexia (és a többi evési zavar), és képesek voltak olyan mondatokat a terapeuta szájába adni, amit minimálisan etikus pszichológus vagy pszichiáter soha nem is gondolna vagy hagyna jóvá.

Mivel Ellen étkezési zavarának konkrét okaira és aktuális gondolataira egyáltalán nem derül fény, így a film lényege gyakorlatilag hamvában holt, feltéve persze, ha azt várjuk el egy ilyen filmtől, hogy ennek a speciális kórnak a mélyére láthasson a néző. De nem is hagynak rá időt az írók, hogy ilyesmiket akarjunk, cserébe viszont szemtanúi lehetünk egy egészen szürreális és felkavaró jelenetnek, amiben a lányt mint egy csecsemőt megeteti az anyja (Lili Taylor), mondván, ezzel egyszer s mindenkorra leküzdhetik a kettejük közötti érzelmi távolságot.

Vannak persze remek jelenetek, ahol Lily Collins is kibontakoztathatta színészi tehetségét, de sajnos a forgatókönyv rohant tovább, és csírájában elfojtottak minden olyan kezdeményezést, ahol a jeleneteknek igazi súlyuk lehetett volna. Sok közelit kapunk viszont Collins anorexiás dublőrének a testéről, ahogy fel- és lelép a mérlegről, magzatpózban, csontsoványan fekszik, felüléseket csinál, fut, hogy kalóriát égessen, és egyéb megbotránkoztató dolgokat művel.

Menni kellett tovább, lejjebb, lejjebb a mérlegen, amíg már csak csont és bőr maradt, hogy a legutolsó kliséhegyen átmászva elérje a Paradicsomot, a gyógyulás földjét.



De klisék ide vagy oda, ha ezt a rengeteg időt, amit az evészavar nézőbe sulykolásával töltöttek, arra használták volna, hogy Collins karakterének lelkébe komolyabban leásnak és azt meg is mutatják, akkor az újabb felszínes, tucatanorexiás film helyett lehetett volna komoly és értékes mű is a To The Bone. Lett volna tétje, nem csak egy végeláthatatlan harc lett volna az étel ellen, aminek a végén úgyis enni kezd.

Értékelés:

[fb_button]

8
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!

avatar
4 Comment threads
4 Thread replies
0 Followers
 
Most reacted comment
Hottest comment thread
7 Comment authors
RebSchwesterlilinesskietlenFruzsina Törő Recent comment authors

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Fruzsina Törő
Vendég
Fruzsina Törő

Nem csodálom, hogy senki nem adja a nevét egy ilyen kritikának nevezett valamihez. Megkérdezném az írójától, hogy mi alapján minősít valamit klisének, amiről nyilvánvalóan se tapasztalata, se megfelelő háttértudása nincsen, holott az irománya hemzseg a közhelyektől, terjengő és felszínes. Érdekelne, hogy mi alapján rangsorolja a családtagokat, amikor épp az a problémája pár sorral feljebb, hogy a film írói végig “csak a felszínt kapargatják”, vagy éppenséggel, hogy mi számít klisének? Ezek szerint egy bulimiás ne hánytassa magát, mert az már lejárt lemez; ne számolja a kalóriákat, dobja ki a mérleget az ablakon? Vagy mondja meg nekem, hogy mitől lesz “megbotránkoztató” egy… Tovább is van (hozzászólás lenyitása) >>>

liliness
Vendég
liliness

A cikk írójaként érdeklődnék, hogy mennyit változtatna az, ha az anyakönyvezett nevem lenne feltüntetve a cím alatt? Klisé szó értelmezése az idegen szavak szótárából: Olyan gondolat leírására használt kifejezés, amelyet olyan gyakran és olyan módon használnak, hogy eredeti hatása és értelme elvész. Az írásban annak a fájdalomnak adtam hangot, hogy egy nagyon súlyos MENTÁLIS betegséget újfent lecsupaszítottak arra, hogy mit vagy mit nem eszik a beteg. Pontosan úgy, ahogy a legtöbb ilyen témájú film szokta. Tehát klisé. Utólag visszaolvasva az az egy “megbotránkoztató” valóban esetlenül jön ki a felsorolásban, idézőjelben feltüntetve talán szerencsésebb lett volna, közérthetőbb lett volna talán. A… Tovább is van (hozzászólás lenyitása) >>>

Sunyi
Vendég
Sunyi

liliness-nek nincsenek életbeli problémái, ami elé kerül azt lenyomja, mint a bélyeget 🙂 Olyan apróságokon nem rugózik, mint a szülés után depiző anyuci aki lesem szarja az újszülöttet, vagy az apuci aki a napi gálya után a szerető család helyet egy depis anyu és egy üvöltő gyerek fogad, persze erre rámegy a család a gyerek meg szokás szerint magát okolja, biztos miatta van az egész, ő nem érdemli, hogy szeresék és szépen rálép az önpusztítás útjára és elkezdi sanyargatni így bünteti magát és egyben a figyelmet próbálja felhívni magára hogy segítsen valaki, aki meg segítene abban meg nem tud bízni,… Tovább is van (hozzászólás lenyitása) >>>

Reb
Vendég
Reb

Engem nagyon felbosszantott a film vége. Az volt az érzésem, hogy ennyi, dehát most kellene jöjjön az, hogy miért? hogyan? mi változott meg benne? Nem tudtunk meg többet a betegségről, a hátteréről, a doki módszeréről…és az esős “de, jó, hogy élünk” jelenet is szörnyű klisé volt. Az egész film az volt. Egyedül az etetés volt egy szürreális, de klassz ötlet, bár ahhoz is lehetett volna még mit hozzáadni.