Bocs, hogy zavarom (2018) – kritika

A sokat látott néző bizony nagyon tud örülni annak, amikor valami különlegesség keveredik a kezei közé. A Sorry to Bother You kapcsán eleinte pontosan ilyen örömöt éreztem.

Leginkább kétféle filmkészítőnek van lehetősége teljesen elengednie a fantáziáját: annak, aki mögé teljes mellszélességgel beáll egy stúdió és arra költ (és annyit) amire szeretne – ilyen például Nolan, aki annyiszor bizonyított már, hogy nem kérdőjelezik meg a vízióit -, illetve a független filmesek, akik alacsony költségvetésből dolgoznak ugyan és korlátolt az eszköztáruk, de a mozgásterükön belül azt csinálnak, amit csak akarnak.

A Bocs, hogy zavarom noha alapvetően nem feltétlen annak készült, egy ízig-vérig függetlenfilmként tárul elénk. Félre ne értsetek, esetünkben ez bizony nagyon is jó dolog.

Boots Riley író-rendező debütálása ez, és azt kell mondjam, hogy bizony első filmnek ez meglehetősen erős.

Ehhez persze nagyban hozzájárult, hogy a 47 éves Riley nem most találta ki, hogy művészkedne, csak épp a filmes világban számít újoncnak: a zenei életben korántsem olyan ismeretlen az ő neve, ahogy az afroamerikai popkultúrára is nagy hatást gyakorolt az elmúlt évtizedekben.

Ennek megfelelően – pláne, hogy a forgatókönyvet is ő jegyzi -, a Bocs, hogy zavarom egy félig afroamerikai “hőstörténet”, félig egy popkultúrális utalás, egy olyan elborult egyveleg, amire nehéz példákat mondani, ami pár évente csak egyszer történik meg, s ami ugyan közel sem hibátlan, de legalább fenemód szórakoztató.

Főszereplőnk Cassius (Lakeith Stanfield) csóró fekete srác, aki egy garázsban tengeti a mindennapjait művészlélek csajával. Hogy egy kicsit előrébb jussanak az életben, melót vállal: elmegy call-centeresnek. Ami persze dögunalom, meg silány, de legalább termel valamennyit – persze sokkal kevesebbet, mint amivel már valóban lehetne is kezdeni valamit.

Egészen addig, míg egy munkatársa fel nem világosítja Cassiust: a titok nyitja az, hogy használja a “fehér hangját”. A srác megfogadja a tanácsot és megindul felfelé a ranglétrán. Hamarosan pedig a legnagyobbak közt találja magát, ahol dől a lé és az egész világ a lábai előtt hever; persze a sikernek azért ára van, úgyhogy kénytelen választani: ha a csillogás és lóvé mellett dönt, akkor nagyon sok elvét fel kell adnia és egészen másképp kell élnie, mint ahogy azt elképzelte volna.

Sokkal jobban nem mennék bele a sztoriba – mert itt még korántsem értünk a végére -, a további felfedezést meghagyom nektek.

Sokkal inkább dicsérek: a Sorry to Bother You ugyanis azon túl, hogy sajnos túlságosan is felületes, rendkívül szórakoztató mozi lett. Egyetlen hibája pedig betudható Riley lelkesedésének és tapasztalatlanságának: ez ugyanis tipikus elsőfilmes hiba. Ilyenkor a legtöbb rendező túl sok mindent meg akar mutatni, rengeteg dolgot el akar mondani, sokszor olyan sokat, hogy az nem is fér bele egy filmbe, így minden témát csak felületesen tud érinteni. Ez itt is megtörténik, mégis a már-már paródiába hajló humor, a rengeteg kikacsintás, utalás, Stanfield remek alakítása ezt képes feledtetni.

S bár emiatt nem lesz kultfilm a Sorry to Bother You, az emlékezetes mozik listájára simán felírja a nevét, mert van annyira egyedi, van annyira pimasz és szórakoztató, hogy akár újra elővegyk majd jó pár év múlva.[fb_button]