Hosszú és rögös utat járt be a Vivo, mire végre-valahára elkészülhetett. Egy egész évtizedig hánykolódott, mire testet öltött, és amikor valami ennyire nyögvenyelősen megy, az bizony általában nem véletlen.
Még valamikor 2010 környékén a DreamWorks állt neki a film elkészítésének, ők azonban végül sutba dobták a terveket és helyettük a Sony karolta fel az alkotást.
Mindennemű gonoszkodást félretéve azt kell mondjam, hogy az a Sony (Animation), akik már 23 korrekt animációs filmet letettek az asztalra, de minőségben azért nem egy Pixar (és nem is egy DreamWorks). Ez az első musical témájú egész estés animációjuk, és azok kedvéért, akik nem akarják hosszabban olvasni a szómenésem, röviden annyit mondhatok, hogy egy korrekt, ám korántsem hibátlan filmet tettek le az asztalra, amit a felnőttek jó eséllyel kevésbé, a gyerekek viszont szinte biztos, hogy szeretni fognak.
És hosszabban is csak ezt tudom fejtegetni: egyfelől a történet maga nem tartogat olyan mélységeket, amik egy felnőttet odakötnének a képernyő elé.
Főhősünk egy kinkajou (lessétek meg, irtó cuki kis valami), aki a Vivo névre hallgat és mindene a zene. Gazdájával Andressel hódolnak is a szenvedélyüknek nap, mint nap, annak ellenére, hogy nincs meg a közös nyelv (azaz hogyne lenne, az univerzum közös nyelvét beszélik, a zenét!).
Nyugodt és vidám mindennapjaiknak azonban egy csapásra végeszakad, amikor Andres levelet – és egyben meghívást – kap. A meghívásból pedig életük kalandja kerekedik ki – és persze Vivo segítsége nélkül semmire sem mennének.
Faék egyszerű sztori, kimondottan a kisebbek figyelméhez szabva.
Hogy ez gond-e? Nem feltétlen. Más kérdés, hogy elkényeztett nézőként mi a Pixar forgatókönyvekhez vagyunk szokva, amikben minden korosztály megtalálja a maga tanulságát, de nem lehet minden -szinte- hibátlan minőségű. Ez inkább szól a gyerekeknek, sőt, elsősorban nekik, és épp emiatt nincs túlságosan nagy jelentősége annak sem, hogy az animáció sem annyira szemet gyönyörködtető, mint ahogy azt 2021-ben elvárnánk.
És akkor kanyarodjunk a zenére, hisz abból is kijut bőven: a dalbetétek fölött Lin-Manuel Miranda bábáskodott, aki írt is tizenpár friss nótát csak a film kedvéért. Akik szeretik őt, azok kimondottan elégedettek lesznek, de a többiek se essenek kétségbe, a zenék legtöbbször jók, ám a teljes őszinteséghez hozzátartozik, hogy egyszer-egyszer azért kilógott a lóláb.
Végül persze happy enddel zárunk, mindenki boldogan él, míg meg nem hal, de így van ez rendjén.
Szólj hozzá! Számít a véleményed és regisztrálnod sem kell!