A legjobb magyar filmek – 2. oldal

Az előző oldalon azt ígértem, hogy olyannal folytatjuk, amit kevesen ismertek, pedig nagyon is méltó lenne a nagyobb elismerésre, hát tartom is magam a szavamhoz.

Utolsó idők (2009)

Sokat agyaltam, hogy be merjem-e tenni ide Mátyássy Áron zseniális alkotását, de aztán rájöttem, hogy lehetek ennyire önző, hisz ez mégiscsak az én listám, legfeljebb majd jól lehurrogtok, de vállalom.

Az Utolsó időkön ugyanis lehet fogást találni, már amennyiben ez a célja valakinek: érződik rajta a nagyon vékony büdzsé és a dokumentarista kamerakezelés sem fekszik mindenkinek, ráadásul egy meglehetősen nehéz film – olyan témával, ami után az ember legszívesebb felrúgna egy kukát, így aztán könnyedén válik célponttá maga a film.

Még jócskán az ezredforduló előtt járunk, egy ukrán határ melletti szegény, elhagyatott faluban.

Itt tengeti mindennapjait Iván a nővérével, aki autista. Egy napon aztán a lányt megerőszakolják, a rendőrök pedig nem nagyon erőltetik meg magukat. Iván azonban rájön az igazságra és saját kezébe veszi az igazságszolgáltatást.

Az Utolsó idők nem véletlenül nyerte meg a Filmszemlét, egy picit talán lassú, de brutálisan letisztult és a karakterei lelépnek a vászonról.

Listám ékes tagja, ami ugyan megviseli a nézőt, de ez mit sem von le az értékéből.

Dögkeselyű (1982)

(a hosszabb változatért katt ide: Dögkeselyű kritika)
Nagyjából mindig jóleső érzés leírni – bármi kapcsán – azt, hogy megelőzte a korát: nos András Ferenc filmjére ez hatványozottan igaz.

Egyrészt még mostani szemmel is óriási csoda, hogy ez a film ebben az évben (vagy inkább: ebben a rendszerben) elkészülhetett, másrészt pedig a Dögkeselyű időtlen. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy azt hiszem mind a mai napig nem láttam jobb magyar krimit-thrillert.

Mi kellett ehhez? Egy remek forgatókönyv (meg Munkácsi Miklós Kihívása alapnak), Cserhalmi György, meg persze az ikonikus betétdal, de főleg az első kettő.

A tanult kisember – a taxisofőr -, akit az ág is húz. Akit meglopnak, és akinél betelik a pohár. Hagyhatná az egészet, de ő úgy dönt, hogy elég volt, nem engedi, hogy újra elnyomják és eltapossák. Utánamegy az igazának.

Csakhogy az igazságnak sokszor nagyon nagy ára van. És Simon József erre túl későn jön rá. Olyan későn, amikor már nincs visszaút.

A Dögkeselyű a magyar filmgyártás egyik ékköve. Noha az én generációm már kevésbé ismeri – érthető, hisz lassan 40 éves -, igyekszem tenni azért, hogy ez megváltozzon.

Ha még nem láttad, pótold. Hidd el, nem fogod megbánni.

Na és akkor irány a harmadik oldal, ahol egy dobogós filmmel folytatom, és ismét vállalom, hogy sokan majd – nagyon – nem értetek egyet velem.

Ez még korántsem a vége, vár a 3. oldal, kattints a következő oldal gombra a folytatáshoz!