Barbár (2022) – kritika

Sajnos erre egyre ritkábban van példa, persze én is öregszem és az ingerküszöböm se ugyanaz, mint 10-20 évvel ezelőtt. Ugyanakkor azt is kár lenne tagadni, hogy a horror egy nagyon nehéz műfaj, mert hihetetlenül kell tudni egyensúlyozni az elemekkel. Ha túl sok a jumpscare, akkor a tizedikre már csak legyint a néző, ha meg egyáltalán nincs, akkor csalódottak leszünk, mert meg sem lehetett ijedni rendesen.

(Számomra) a legjobban azok a sztorik működnek egyébként, amik szinte észrevehetetlen módon kúsznak be a bőröm alá és egyszer csak azon kapom magam, hogy rettentő kellemetlenül érzem magam és szívesebben csinálnék akár egy nagytakarítást is, csak nem kelljen tovább néznem amit látok. Na nekem az ilyen horror a jó horror, de ez tényleg nagyon ritkán esik meg.

Amikor aztán mégis, az általában valamilyen kis költségvetésű, független cuccnál történik és a Barbarian évek óta a legjobb példám erre. Mindössze 10 millióból hozta össze Zach Cregger, aki nem csak a rendezésért, de az írásért is felelt. Ez az összeg főképp bámulatos, ha hozzávesszük, hogy Justin Long mellett Bill Skarsgård gázsiját is fedezte. Az alacsony büdzsé ugyanakkor általában nagyobb szabadságot jelent – ezért is szokott ezekből a mozikból kisülni valami újszerű – és nincs ez másképp jelen esetben sem.

A cikk elején kiemeltem, hogy spoilermentes írás következik és ez még talán soha nem volt ennyire igaz, mint a Barbarian esetében, ugyanis minden apró információmorzsa csak ront az élményen.

Ennek megfelelően ne nézz előzetest, ne olvass imdb adatlapot, se hozzászólásokat, mert ha véletlenül beleszaladsz egy kisebb spoilerbe, akkor az év egyik legjobb moziját rontod el magadnak.

Legyen elég – elöljáróban – annyi, hogy ha már te is régóta vártál valami üdítően jó borzongatós cuccra, akkor most nem kell tovább keresgélned, egy-egy elborultabb pillanatot – és logikai bakit – leszámítva ez a film közel tökéletes.

Nem tudom – még megsaccolni sem – hogy Cregger tarsolyában vajon van-e még hasonló ötlet, de ha nincs is, még így is örökre beírta magát a horrorfilmek nagy történelemkönyvébe. Persze én azért őszintén remélem, hogy látunk még tőle hasonszőrű alkotást, ahol kellő mértékben szabadjára engedheti a fantáziáját.